... el nem váltunk.
Sőt! Igazából csak akkor lettem boldog. Hol is kezdjem...
Eleinte hízelgő volt, hogy aki Hófehérkét elvette, kvázi otthagyta értem. Fiatal kis csitri voltam, mit szépítsem, elvarázsolt, hagytam, hogy elbűvöljön a sármjával, a mosolyával, a kellemes izomzatával, a... mindenével, no. Jól teljesített házastársi kötelezettségek téren a hálóteremben, ezzel sose volt probléma, azon kívül viszont szinte minden más azzá vált. A kapcsolatunk az idült szerelemtől elég hamar eljutott oda, hogy nem igazán értettünk szót egymással. Sokszor csak lézengtünk egymás mellett, mint a nemrég összecuccolt, idegen lakótársak. Ez egyre inkább fokozódott, ahogy mind több időt töltött házon kívül, egy idő után pedig elég nyilvánvalóvá vált, hogy miért.
Lévén elég büszke teremtés vagyok, nem sokkal azután, hogy kibukott hűtlensége, elváltam tőle. Édes szabadság!
Meg átkozott menekülés... Igazán csak ezt követően láttam meg, micsoda ajándékot kaptam születésemkor, mekkora áldást! A tanácstalanság, ami a földi lét első napjaiban hatalmába kerített, hamar oldódni kezdett. Bármibe vágtam, szerencse kísért, a tőzsde bonyolult zeg-zugai hirtelen megnyíltak előttem, szórakozottságból alapított együttesem egyre ismertebb lett. Azt hiszem, erre mondják, hogy bejött nekem az élet. Imádtam New Yorkot, faltam a várost, annak pezsgését, a koncertek hangulata magával ragadott. Mindaz, amit hercegnőként megköveteltek tőlem, itt nem létezett! A felismerés pedig felért egy adrenalinlökettel. Felelőtlenül szórakoztam, amit csak lehetett, kipróbáltam. Élvezettel fürödtem férfiak és nők figyelmének tüzében, kihasználtam, hogy azt választhattam épp, akihez csak kedvem szottyant, semmitől sem kellett tartanom.
Aztán eljött értem a Kaszás Snow. Még ma is van, hogy bosszant,
mennyire érett és felnőtt volt abban a helyzetben. Ahogy elmagyarázta, miért kell abbahagynom ezt a felelőtlen kalandozást, hogy jobb lenne, ha Fabletownban gyakoribb jelenség lennék és mellőzném kicsit az emberek társaságát... Úgy éreztem magam mellette, mint egy ostoba kis kamasz, de végül sikerült hatnia rám.
Szépen terített asztalok közt sétáltam könnyű léptekkel, az utolsó simításokat ellenőrizve. A szálloda igazán elegáns termet biztosított a jótékonysági vacsorának, különösen, amikor megmutattam a kedves igazgatónak a vendéglista illusztris részét. Majdhogynem ő fizetett nekem, hogy ide szervezzem az eseményt, és nem én neki a terembérlésért. Rákos gyerekeknek ment a gyűjtés ezen az estén, én pedig mind az esemény színvonalában, mind a befolyó összeg nagyságában bízvást bíztam.
Gondolataim azonban minduntalan elkalandoztak apám felé. Az utóbbi időben, sűrűbben találkoztunk, így jobban feltűnt, hogy témái egysíkúbbak, arca ábrándosabb, sóhajai hosszabbak. Puhatolóztam, holott inkább talán egyenesen rá kellett volna kérdeznem, de tartok a választól - félek, okkal.
Elhessegettem egyelőre a borús felhőket és inkább az előttem álló estre koncentráltam. Mosolyogva fordultam az erre az alkalomra felvett pincérsereg felé, adtam ki az utolsó eligazítást, instrukciókat, majd a főbejárathoz mentem, hogy szívélyes üdvözlésben részesítsem az érkezőket.