Az ilyen típusú találkozók mindig pontos és összetett tervezést igényelnek, elvégre ki tudja, hogy milyen kellemes – vagy inkább kellemetlen – meglepetések érhetik az ember lányát. A munkahelyemen például úgy tudják, hogy azért látogatok el Fabletownon kívülre, hogy anyagot gyűjtsek a külvilágról. Elvégre… kis városkánkon túl is van élet, na meg akár akarjuk, akár nem, az ottani történések hatással vannak ránk is. Sokak szeretik azt gondolni magukról, hogy az itteni egyszerű emberek felett állnak, de szerintem ez már nem egészen így van. Az „én fajtámból” már sokak megtanulták, hogy kénytelenek vagyunk alkalmazkodni ehhez a világhoz, mert ha nem tesszük, elég hamar bajban találhatjuk magunkat. Azok meg, akik a kis aranytrónusukon ülve kerültek át ide… hát azok jobb, ha inkább nem mondanak semmit. Én is könnyen pofáznék, ha lenne mondjuk egy aranytojást tojó tyúkom, de ha lenne is, azt is benyúlta volna a hivatal, vagy még valami külön személyi jogokat kapott volna és feljelent kizsákmányolásért. Pert veszteni egy csirke ellen… hát nem kicsit hangzik rosszul.

Eredeti kiindulópontra visszatérve: a munkahelyen letudtam a kötelező köröket és beígértem a cikket New York fontosabb eseményeiről – de jó, végre nem propaganda cikket kell írni valamelyik seggfej polgármester jelöltről – Dana pedig… na, ő nehezebb eset. Volt egy olyan elvetélt ötletem, hogy azt mondom neki randira megyek, de azt hiszem ezzel csak rontottam volna a dolgokon. Ez után azt kellett volna hallgatnom, hogy mégis kivel, hol ismertem meg, milyen pozícióban van, mikor vesz el feleségül… komolyan, a csaj kezdett rosszabb lenni mint a mai világ lányos anyái. Más kérdés, hogy jelen esetben én vertem rá jó néhány évet, de ugyan, őt ez nem izgatta volna. Továbbá rémálmaimban kísértett volna a kép, hogy miközben Reynard és én kávézunk Dana ott ül valami álcázó maskarában és azt sasolja, hogy mit csinálunk. Nagy eséllyel kiszúrtuk volna… és meg kellett volna kérnem Reynardot egy kis szerepjátékra, ami… na nem. Azért annyi ész belém is szorult, hogy a kelleténél több szívességet ne kérjek a drága úrtól, elvégre biztosan megkéri annak az árát. Az én anyagi helyzetem pedig nem mérhető Kékszakálléhoz, vagy bármelyik elit idiótáéhoz.

Maradtam tehát az információs találka megnevezésnél, amire Dana húzta a képét, de… ilyen az élet. Amíg hirtelen nem hullik elém néhány tömbnyi arany, avagy a panelbeli kicsi fűszeres ládánkban lévő növényekről nem derül ki, hogy gyémánt virágokat hajtanak, addig… marad ez az út.
Helyszínnek végül is az egyik gyorsétteremre esett a választás, elvégre ott kellő számú ember fordult meg, az áraik se voltak olyan vészesek és ha vesz is valamit az ember, akkor egy darabig elüldögélhet ott.

Megérkezvén körbe se néztem igazán – elvégre ismertem már annyira az urat, hogy tudjam, biztos késik. Oké, én is késtem valamennyit, de nagy eséllyel körberöhögném, ha ő érkezik előbb és képes morogni rám emiatt. Akkor kénytelen lett volna a szemére olvasni a legutóbbi alkalmakat.

Épp ezért az égett olajtól, sült hústól és egyéb, nem éppen egészséges ételektől szagló helyen becéloztam az egyik pultot, hogy aztán egy széles mosolyt villantsak a kiszolgáló fiúra.
- Négy burgert kérek. Semmi sajt, max dobj mindbe még egy bacont. Meg mondjuk még egy… vaníliás shake! Az remekül hangzik - adtam le a rendelést, majd behunytam a szemem és az asztalnak dőlve várakoztam. Általában szaglással előbb kiszúrtam, ha valakivel egy légtérben vagyok, de tény, csökkentette az esélyeimet a helyszín jellegzetes, átható bukéja. A sunyi alakok pedig szerettek meglepetést okozni… főleg, ha még vörös is a bundájuk.

A saját kényelmemet szem előtt tartva még mindig korainak címkézem ezt az időpontot. Hogy is mondjam, hogy Te, egyszerű ember is megértsd... Képzeld el, hogy felkelsz, és a reggeli kávéd mellől rángatnak el egy fontos, üzleti találkozóra. Ott kell lenned, mert muszáj, de miközben beszélsz és próbálsz értelmet sugározni abból a két lyukból, amit szemnek nevezünk, a fejedben az új mosópor reklámjának nemzetek által gyűlölt, tingli-tangli szlogenje és betétdala pörög ismétlésen. Lássuk be, nehezen indul a nap.
Természetesen hozom a tőlem jól megszokott formámat, és kések, mert hát jön még erre az egészre a külcsín, meg az a tömegközlekedési macera, telve a tavasz izzadtságának bűzével. Ezek után komolyan felemelő az átható olaj és lassú halál szagába beburkolózni egy gyorsétteremben.
Mindkettőnket megkímélem a felesleges ijesztgetésektől vagy átverésektől, még nem vagyok kellően friss és üdve szellemileg ahhoz, hogy az évszázad cselét produkáljam Cicó kedvéért - na nem mintha nem állna szándékomban alkalomról alkalomra lenyűgözni a briliáns stílusommal, de hiszem, hogy erre más módszerek is akadnak.
A nihilizmus fáradt ritmusára himbálva a testem ballagok a pulthoz, és egy - ehhez képest - hirtelen mozdulattal csapom fel a könyököm a pultra Cicó mellé, halántékom a tenyerembe fektetve, mint egy diák, aki már becsengetéskor kétszer halálra unta magát a tanórán.
- Lesz még két Bitang-burger, nagy kólával, jég nélkül... és egy Vanília-álom pite. Írja a hölgyéhez.
Vigyorodom el, először a kiszolgáló fiúra - aki szemmel láthatóan jobban értékelte a Macskahercegkisasszonyt, mint engem -, aztán természetesen az emlegetett hölgy is kap egy üdvözlő mosolyt. Néhány pillanatig szinte vesébe látó figyelemmel fixírozom fel és alá, majd lusta megjegyzésemet már neki szánva lököm el magam a pulttól.
- Látom, fogyózol.
Természetesen ironikusnak hat a megszólalás, mert hát, míg idebattyogtam, volt szerencsém hallani az általa leadott rendelést is. Na de, ki vagyok én, hogy ítélkezzem, ugye?
- Leülünk?
Kihúzom magam, és vagyok olyan gáláns, hogy tenyérrel a plafon felé nyújtom Eloise felé a kezem, mintha csak báli táncra kérném fel, és szándékomban is áll úriember módjára egy üres asztal felé vezetni. Az ilyen eseteket végiggondolva valójában pontosan érzem, hogy miért nem szívlel a legendák többsége, igazán nehéz lehet kiigazodni egy olyan úriemberen, aki protokollra fittyet hányva van pontosan tisztában a saját lehetőségeivel, és már-már a pofátlanság határát súrolja.
- Csinos vagy. - jegyzem meg mintegy mellékesen, ha sikerült így vagy helyet foglalnunk, amíg a hadseregnyi mennyiségű vacsorára várunk - Legalább is egyelőre. Mi a baj? Csak nem vagy depressziós?
Kérdem összevont szemöldökkel, mert hát, tudom én, milyen az, amikor a nők evésbe fojtják a bánatukat, és bár nem verem nagy dobra, igen csak bánnám, ha Cicó megszűnne esztétikailag kellemes látványt nyújtani a cseppet sem diétás étrendje miatt csak azért, mert valami pojáca páros lábbal ugrál a szilánkosra tört szíve darabjain. Bocsánat! Szeretem szép dolgokkal körül venni magam, még akkor is, ha nem az enyémek. Múzeumba sem azért jár az ember, hogy aztán minden festményt hazavigyen magával. És mindeközben szemmel láthatóan mintha elfelejtettem volna, hogy valójában miért is vagyunk itt, ebben a meghitt sültkrumpli szagban, amit egy hétig moshatok majd ki az öltönyömből.

Tulajdonképpen nem is kellett olyan sokat várnom rá, mintha megérezte volna, hogy mikor kell feltűnnie, hogy leadja a saját kis rendelését. Ahogy a könyöke a pulton landolt, fel is pattant a szemem és lassan elmosolyodtam. Nem, nem lepődtem meg azon, hogy én állom ezt a dolgot, nagy eséllyel ezt is felszámolja magának, mint plusz juttatás az információkért cserébe – ez már tudott. Így aztán mikor a pultos srác kérdőn pillantott rám csak biccentettem, hogy nincs kifogásom a dolog ellen, majd hagytam, hogy „kigyönyörködje” magát megjelenésemben. Alapvetően nem szeretem, ha úgy méregetnek mint egy darab húst, de azon pillanatomban nem volt kedvem erre felhívni Reynard figyelmét is. Az jobban idegesített volna, ha egy bizonyos pontra fókuszál végig a beszélgetésünk alatt, akkor nagy eséllyel felajánlottam volna neki, hogy szívesen kinyomom a szemeit, de… egyelőre úgy tűnt nem kell bevetnem ezt a plusz szolgáltatást.
Azért az első hozzám fűzött szavaira bevágtam egy grimaszt.

- Látom te meg etika órákra jársz - feleltem, ami persze ugyanannyira igaz felvetés  volt, mint amennyire én mély barátságot ápoltam a fogyókúrával. Épp ezért emeltem meg a szemöldököm a kéznyújtós gesztusra, végiggondolva, hogy lehet tévedtem, de… ebbe azért annyira nem akartam mélyebben belemenni. Azt hiszem addig jó nekem, amíg olyan mélyen nem látom át, hogy Rókuci mit csinál szabadidejében.
Végül aztán mégis csak elfogadtam a felém nyújtott kezet, nem arról voltam híres, hogy direkt nehezítsem a saját dolgomat, főleg ha munkáról volt szó.

- Micsoda gallér lett valaki itt hirtelen. Persze… mit szólsz ahhoz az asztalhoz? - intettem az adott irányba, de végül is hagytam, hogy Reynard az általa választott helyre vezessen. Néha mérhetetlenül frusztrált, hogy nem tudom mi jár a fejében és amennyire ismertem, az alapján ő pont annak a személynek tűnt, aki az egyik szavával dicsér, hogy aztán a következővel aláássa az előbbi mondandóját – és ez érvényes volt oda-vissza is. De szerettem azt hinni, hogy nekem már nem tud meglepetést okozni. Vagyis abban a hitben ringattam magam, hogy már nincs az a trükk, nincs az a csel vagy tett, amivel valami olyasmit érne el, aminek hatására döbbenten pislognék rá. Jó, hírek terén tudott ilyennel szolgálni, elvégre közelebb volt a tűzhöz mint én, ezt aztán végképp nem akartam tagadni. Elvégre… akkor se lettünk volna ott abban a gyorsétteremben, ha nem így lett volna.

Mindenestre úgy tűnt, hogy tovább akarja emelni a téteket. A csinos dologra kicsit szélesebbé vált a mosolyom, a folytatásra meg már nem álltam meg, hogy ne nevessem el magam.
- Ez valami pszichoizés megállapítás, hogyha valaki az alakjához mérten több ételt rendel, akkor biztosan depressziós? Végül is érdekesen hangzik… de nem, az elmúlt években senki se adott nekem okot arra, hogy evésbe fojtsam a bánatomat. Na meg két burgert abból a négyből hazaviszek Danának, tudod, kell valami szuvenír - oké, elég szegényes ajándék, főleg ha az ember New York utcáit járja, de úgy voltam vele, hogy már ezzel is bőven bentebb vagyunk, mint hogyha nem vinnék semmit. Amúgy sem úgy tűnt, hogy nekem majd lesz időm tökéletes meglepetéseket nézni.
Kicsit oldalra biccentettem a fejem, hogy miután alaposabban szemügyre vettem, kicsit elmosolyodjak.

- Ez valami új hobbi lenne? Avagy arra készülsz, hogy felcsapj a Farm pszichológusának is és én vagyok a teszt alany? Mert nem hiszem, hogy annyira mély érdeklődést mutatnál a magánéletem iránt, de vétózz meg, ha tévedek - elvégre nem hiszem, hogy szívesen hallgatott volna a költözködési terveimről, Dana kerítőnő viselkedéséről, meg még egy halom csipp-csupp dologról, amik aztán végképp nem vágnak egybe azzal a dologgal, ami miatt eredetileg a gyorsétteremben voltunk.