Egy Farmról elszökni nem nagy dolog. Nem egyszer megcsináltam, hogy leléptem a nénikém házából. Ugyanezt megtenni egy kifejlett hímoroszlánnal már közel sem az. Addig minden flottul ment, amíg az erdőben osonva bele nem botlottunk egy kempingező családba, és nekem nem csak őket - és főleg a vadászpuskás családfőt - kellett kezelnem, hanem az Oroszlán reakcióit is, ami egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetem. Újabb helyzet, amiben megint a legeslegeslegutolsó dolog az lehetett, hogy én pánikba essek. Egy...kettő...három! Vigyél egy biztonságos helyre! A vadászpuska eldördült, mi azonban már rég egy elhagyatott tengerparton voltunk, ahol szabadon engedhettem ki magamból a feszültséget. Szégyelltem magam, amiért rákiabáltam, nem az ő hibája volt, de borzasztóan féltem. Féltettem őt is, mert elég lehangoló lett volna máris visszakerülni a Farmra neki is, nekem meg aztán pláne. - Te csak maradj itt, oké? Sietek vissza... El ne mozdulj! - óriási, sörényes fejét a tőlem telhető legnagyobb erővel fogtam a tenyereim közé - Bármit látsz, bármit hallasz... Itt várj rám! Meg fogjuk oldani ezt valahogy... Én sem hittem el, amit mondok. Már hogy hihettem volna? Ez a hely tele van olyan dolgokkal, amik egyáltalán nem ismerősek, és még csak nem is barátságosak... Találnom kellett egy varázslót, aki hajlandó segíteni. És ahhoz, hogy ez sikerüljön, sürgősen le kellett higgadnom.
Órák teltek el. Besötétedett, sőt, újra világosodni kezdett, mire elindulhattam visszafelé. A kezemben volt az Oroszlán biztonsága, és annyira fáradt, zaklatott és aggodalommal teli voltam, hogy sokáig eszembe sem jutott a cipőimet használni, hogy visszatérhessek hozzá. - Hogy az a... - felkiáltottam, hátam egy falnak vetve ziháltam a sírás határán. Ez az első és az utolsó ingyen. Ezt mondta. És ez valamiért borzasztó fájdalmasnak hangzott akkor is, ha pillanatnyi vigaszt nyújtott a helyzetünkre. Egy, kettő, három... vigyél vissza az Oroszlánomhoz!
Tengerpart! Homok... Ez eddig stimmel, de mégis, hol a manóban van az Oroszlán? A nevét szólongatva kiáltozni kezdek, csak meg kell hallania! A cipő ide hozott vissza, nem tűnhetett el, nem eshetett baja! Ugye? Ugye nem...
Az első gondolatom valami olyasmi volt, hogy akkor jó, többé inkább nem megyek a fény felé. Mindennemű fényforrást igyekszem majd mostantól elkerülni. Ez után az első gondolat után – nem volt egy hosszú életű gondolat amúgy sem – pedig másodszorra az ette be magát a fejembe, hogy egyáltalán lesz-e még „többé” meg „majd” meg egyáltalán olyan, hogy jövő. Néztem a megszeppent családot (bár igazából nem láttam sokat belőlük, a hátuk mögött égett a tűz, árnyék vetült az arcukra), aztán túl hirtelen túl sok zaj támadt, a fényben felvillant egy puskacsőféleség, lehunytam a szemem, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már én is ordítok, a puska eldörrent, aztán felnyitottam a szemem, és akkor meg azt vettem észre, hogy már nyoma sincs az erdőnek, amiben eddig voltunk. Akkor talán ideje lenne elhallgatni, nem? Zavarodottan Dorothy-ra néztem. Nem az, hogy levegő után kapkodtam, de közel jártam hozzá. - Te most… te itt hagysz? – nem mintha érdemes lett volna erről vitát indítani. Nem mintha amúgy lett volna bármi érvem amellett, hogy itt maradjon.
Alig egy perccel később leültem a homokban, a mancsommal meglöktem valami otthagyott-felejtett üres üveget, aztán csak tehetetlenül néztem, ahogy a lökéstől picit odébb gurul. Órákkal ezelőtt valahol a Farmon eszembe sem jutott volna, hogy akkor majd ezen sötét, üres tengerparton fogok kicsivel később egyedül gubbasztani. Nem tudom, mennyi idő telt el így, máshogy pörögnek a percek, ha magadra maradsz. Egyfelől próbáltam Dorothy-ra hallgatni és nem elkóborolni, másrészt azért mégis csak körbe jártam a terepet, épp csak azokat a sarkokat, ameddig onnan, ahonnan eleve álltam, még ellátni. Volt időm rá. Egyébként sík terep volt és meglehetősen koszos. Sehol semmi, ami mögött vagy alatt el lehetett volna bújni. A homok fehéren világított a holdfényben, pár méterrel odébb meg már a víz mosta a partot. Lefeküdtem a földre, a fejemet a mellső lábaimra hajtottam, és észvesztően igyekeztem nem gondolni semmire, mert a semmi messze csábítóbb gondolat volt annál, minthogy feltegyem magamnak azokat a kérdéseket, hogy akkor innen mit kéne csinálni, mi az, amit egyáltalán csináltam… vagyis csináltunk, visszajön-e Dorothy, ha igen, minek, ha nem, miért nem, és… Hát, szóval, érted, nem? Ha tudom, inkább ott helyben a homokba dugom a fejem, és megvárom, amíg szépen megfulladok. Miért ne? Vagy… á! Megráztam a fejem. Aztán valami halk neszezésre lettem figyelmes. A zaj irányába fordultam. Barna lány, piros cipővel. Idegesen felpattantam. - Mi tartott eddig? - nem, egyáltalán nem számon kérő voltam. Inkább egyszerre megkönnyebbült és aggódó.
Amikor megláttam a nagy, barna testét, és meghallottam azt az aggodalommal meghintett kérdést, a megkönnyebbülés felszabadító érzése helyett ólmos fáradtság temetett maga alá. A felé vezető utolsó méterek voltak a legkeservesebbek, szinte meg kellett erőszakolnom magam, hogy átjussak a köztünk lévő távolságon ebben a süppedős homokban. - Ez! - izgatottsággal vegyes aggodalommal vetettem magam térdre előtte, miközben a fából készült fiolát tenyerembe fektetve elé nyújtottam, hogy vethessen rá egy kósza pillantást. Aztán, a ruhámba jutó homokkal mit sem törődve, nagy sóhajok közepette lehámoztam magamról a cipőt, így csalva némi kényelmet sajgó tagjaimba. - A boszorkány szerint két hétre elegendő. Két hét alatt csak kitalálunk valamit, nem? Na meg aztán, most az a fontos, hogy embernek tűnj. Mert ezt akarták, nem? Ott, azok a Hivatali mitugrászok. A beszerzés az egy dolog, de nekem is csak most kezd leesni a tantusz, hogy ennél azért többről lehet szó. Egy pillanat alatt szinte szoborrá meredve bámulok Rá, ráfogva a nagy mancsára, érezve a bőröm alatti bundát... Egyszer már rávettem arra, hogy adja fel azt, aki volt, vagy legalább is azt, akinek hitte és hisz magát. Most pedig arra kérem, hogy az egész lényéről mondjon le. Hogy legyen normális. Ami bizarr, hiszen számunkra egy olyan világ nem lehet normális, ahol a beszélő állatok, és mindenféle félszerzetek önmagukat megtagadva kénytelenek élni. Szent ég! Zavartan tűröm a hajam a fülem mögé, leplezni próbálva azt, hogy mennyire elszégyelltem magam. - Nem tudnám elviselni, hogy rabként kelljen élned. Mit gondolsz, menni fog? Csak legalább... megpróbálni két lábon? A kedvemért? Utálom, amikor ezt kérem. Sosem teszem szívesen, de néha úgy érzem, nincs más választásom. Ebben az egyenletben túl sok az ismeretlen mindkettőnk számára, és ha csak egy csipetnyit ki akarok csikarni a lelke mélyére száműzött Bátorságból, akkor kénytelen vagyok ilyen eszközökkel sarokba szorítani ahhoz, hogy működjön.
Bizalmatlanul néztem rá. Vagyis nem pont rá, de arra az izére mindenképp, amit a kezében tartott. A Farmon gyakorta téma volt az az ominózus fiola, amit épp felém nyújtott (nap, mint nap – sőt, rosszabb napokon majdnem minden órában), szóval aminthogy ránéztem, tudtam, mi az, amit fog, hiába láttam először ilyet. (Tegyük fel, hogy valaki mindig csak képeket, festményeket és meséket hall csak az óceánról, attól még fel fogja ismerni, mit kell nézzen, ha egyszer a partjára kerül – valahogy így van ez a varázslattal is, nem?) Egy lépést hátráltam, aztán meg arra gondoltam, hogy nem lenne-e jobb a hátrálásnál helyből inkább futni kezdeni. Mármint… hogy is mondjam el? Szóval tudtam, hogy mire képes az a fiola. Hogy mit fog csinálni. Ahogy azt is tudtam – mert a Farmon ezt idővel mindenki megtanulja – hogy anélkül az izé nélkül aligha tudnék boldogulni, már, ha feltett szándékom, mondjuk úgy még további pár óránál tovább is a Farmon kívül maradni. Aztán meg mégis… rengeteg történetet hallottam olyanokról, akik felvették az emberi alakot, aztán meg soha többé nem hallott senki róluk. Vagy, ami még ennél is ijesztőbb, hogy mi van azokkal, akik valahogy – tudja a fene, hogy hogyan – kijutottak onnan, vagy még inkább korábban soha nem is jártak ott, csak ennek a nyavalyás bűbájnak eltűnt a hatása és nem volt többé utánpótlás, és aztán... Nem is az a rossz benne, amit a Hivatal tesz veled, hogy ugyebár teljeskörű és tökéletes biztonságban tartson, hanem amit te magad teszel magaddal aztán. Ennél kevesebbe is bele lehet roppanni, nem? Szóval most jópofát kéne vágnom az egészhez, és megnézni, hogy mi lesz ennek a vége? Biztos jó ötlet ez? Csóváltam a fejem. – Nem. - Elvettem a mancsom, amin a keze pihent. – Nem… még… még várjunk. Persze, hogy nem jó ötlet. Abból, ahogy rám nézett, belelovagoltam magam abba a gondolatba, hogy szerinte sem az. De ha lett volna bármelyikünknek is jobb ötlete, már mondta volna, nem? - Csak… csak egy kicsit várjunk. Most úgysincs itt senki, ugye? Nem látnak úgysem… ugye? Nem… nem maradhatunk így csak egy icipicit? Csak amíg… pirkad?
Egy részem nem akarta elhinni, hogy már megint itt tartunk. Fáradt és megviselt voltam én is, hiszen mégis csak egy szökést kellett kiviteleznünk. Mondhattam volna, hogy neki legalább volt ideje egy kicsit kifújni magát, amíg én lóhalálában megszereztem a biztonság jelenlegi egyetlen kulcsát, de tudtam jól, hogy ez nincs így. Mert amíg én távol voltam, ő megint a saját démonaival harcolt, ami éppen annyira képes elszakítani azt a bizonyos cérnát, mint a testi lestrapáltság. Mégis, ahogy elhúzta a mancsát, halkan és sértetten sóhajtottam egy rövidet, és elnéztem a horizont felé. Égette a torkom a visszatartott sírás, és hálás voltam a csípős szélnek, hogy belefújja a hajamat az arcomba. Legalább látszani nem látszik a nyilvánvaló. Bátortalan kérésére élesen csattantam volna fel, ha nem vágom el inkább hirtelen a mondatot, és terelem egy új, enyhébb irányba. - De... - hiszen már pirkad! - De. - ismételtem meg beletörődő sóhajjal - Várhatunk még egy kicsit. Becsuktam a szemeimet, és igyekeztem mindent kizárni magamból. Hagyni, hogy a szél és a hullámok hangja muzsikálja valami elvi dolog gyászénekét. Pedig szívesen odaadtam volna neki, kapja csak fel az összes bánatot és keserűséget, ahogy átsüvít a ruhám szövetén, de nem ment. Kényelmetlen volt a sötétség a szemhéjaim mögött, így nem telt bele sok idő, míg az orrom alatt sutyorogva hozzá szóltam megint. - Nem szeretnél ide jönni? Óvatos voltam, már a kérdéssel is. Pedig legszívesebben felszólítottam volna, hogy jöjjön közelebb, de nem akartam túl durvának tűnni. Azt akartam, hogy azt érezze, mégis van legalább egy apró választása és beleszólása abba, hogy mihez kezd magával, és azzal a testtel, amit négy, óriási mancson cipelt. Ha esélyt adott rá, hát habozás nélkül vontam magamhoz és húztam le a homokba, nem csak a testem egy részét fúrva bele a sörényébe, hanem azt az agóniát is, ami most a fejünk felett gyülekezett. Máskülönben csak az üres vágy maradt, hogy így tegyek, de akárhogy is, feltettem neki azt a kérdést, ami már azóta motoszkált a gondolataim közt, hogy megkaptam a bűbájt. - Elképzelted már, hogy milyen lesz? Gondolkoztál rajta valaha is, hogy milyen lehet olyannak lenni, mint én?
Jó időm volt gondolkodni azon, hogy mit jelent az, hogy elesett Óz Földje. Volt időm rá az elmúlt pár órában, amíg itt voltam, és volt ennél is több – jóval több – időm a Farmon döglődve, valami álmos-árnyékos sarokban megbújva. A baj csak az, hogy ott még alig tűnt az egész többnek egyféle undok tréfánál. Vagy hát egy olyan poénnál, ami alighanem rég túllőtt a célon. Elég sokat kattogtam rajta, még ott a Farmon, hogy lehetne mindezt visszacsinálni. Az ijesztő az volt, hogy ezzel az állandó, kínzón nyomasztó gondolattal, amennyire én láttam, jobbára egyedül voltam. Á, hagyd már ezt – mondták, meg hogy minek az egész. Vagyis ezt inkább kérdezték. Én meg csak nem akartam megérteni, hogy mi az ördögért képes bárki ezzel jönni, hogy hagyni kell, meg hogy nem érdemes. Szóval… hát, így ment a dolog, mint ahogy mondtam, tényleg elég sokáig, aztán az állandó őrlődés és nyomás feloldódott a monoton hétköznapokban. Menetrendszerűen jöttek a reggelek, menetrendszerűen jöttek az esték, szép lassan már nem is számított, hogy mi történik a kettő között. És nem azt mondom, hogy az idő elmúlasztja minden problémádat, véletlenül sem erre célzok, hanem hogy megszoktatja veled őket. Tudod, egy kicsit már készen álltam volna arra, hogy akkor oké, legyen így, mert úgyse lesz máshogy, eltompultak az ordítozó, lázadozó hangok a fejemben, nem vágytam Ózra, nem vágytam semmire, csak hogy ne kelljen többé kijönni arról az álmos-árnyékos helyről, mert annál jobb már úgyse jöhet. Meg mondjuk rosszabb sem. Aztán felbukkant Dorothy. Aztán minden más lett. Annyira más, hogy most itt vagyunk. És… hát, látod, hogy vagyunk itt, nem? - Köszönöm. – Dünnyögtem különösebb átélés nélkül. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a rózsaszínben úszó horizontot, pedig az óceán görbe csíkja már egész más színben derengett, mint a nyugati égbolt. Nem mondtam semmit, csak biccentettem, megindultam felé, mert egy pillanatra ez jobb ötletnek tűnt, mint futni kezdeni (természetesen az ellenkező irányba), aztán mire észbe kaptam, már a földön hevertünk. Az államat a homokba nyomtam. Valami kagylóféle karcolt gyomortájon. Az ujjai a tarkóm körül fésülték a sörényemet. Lehunytam a szemem. - Én… öhm… hát, valójában nem. – Nyögtem ki a választ a kérdésére egy rövid szünet után. – Mármint… azért átfutott a fejemben. Egyszer-kétszer. De… de amúgy nem. Vagyis… - vagyis, vagyis, vagyis? – fura lehet kétlábon. Nem? Mármint… hogy maradsz egyensúlyban? – Nem, nem mondanám, hogy tetszik a dolog. Már az ötlete sem. - És a ruhák? Nekem is kell hordanom?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem feszül pattanásig az aggodalom a szívemben, amikor igent mondok a kérésére, de ha már a cipő ezt a helyet jelölte ki biztonságos helynek, talán jobb lenne nem a veszélyt lesnem minden sarkon. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen megnyugtat a sörényével való játszadozás, de van annyira szeretettel teli, hogy elhiszem, hogy minden rendben lesz, és hogy ő is rendben lesz. Nem szeretem, hogy mostanában ennyit kell hazudnom magamnak és másoknak is. Minden rendben lesz! Hát persze... Oldalról figyelem az arcát és a bajsza mozgását, miközben válaszol a kérdésemre. Egészen el tudok révedni benne, ha más körülmények közt lennénk, talán el is altatna. Fura, nem hittem volna, hogy a válasza szórakoztatni fog majd. Finom mosoly költözik a szám sarkába, én pedig óvatos, hetyke mozdulatokkal próbálok a feje búbján egy tarajt formázni a bundájából. Tudom, más talán elítélne érte, de én ismerem őt. Tudom, hogy mikor kell valóban aggódnom érte, hogy mikor valós a félelme és mikor jobb inkább könnyedebbre venni. Az állandó babusgatás nem segít egyébként sem, ráadásul ránk is fér már egy kis könnyedség az elmúlt órák traumái után - az előttünk állókról nem is beszélve. - Láttad már, milyen béna vagyok négykézláb, nem? Nos, egy két lábon járónak pont olyan fura elképzelni a négyet. De neked menni fog majd, mert a tested segíteni fog. - a ruhás kérdésére viszont már szélesebben vigyorodom el, és egy kissé még a nyelvem hegyét is kitolom - Hát, az attól függ. Már hogy mennyire leszel daliás. Ha nagyon, akkor nem kell. Nem mintha valójában számítana, milyen testet fog birtokolni. Én ugyanúgy fogom szeretni, ahogyan most, bár őszintén szólva én is izgatott vagyok emiatt, legalább annyira, amennyire ő. Egek, még az is lehet, hogy egy kisfiú lesz! Vagy egy vén tata... - De megígérem neked, hogy csak az utcán kell hordanod, jó? Ahol nem lát senki, lehetsz ruha nélkül. Próbáld a jó oldalát nézni! Mennyi mindent csinálhatunk majd együtt, amit még soha? Egy csomó kaland és nevetés vár ránk, ebben biztos vagyok. Jaj, Oroszlán... Hirtelen lököm fel magam, nem törődve azzal, ha egy kicsit megijesztem, és a nyakánál fogva magamhoz ölelem, és egy hosszú puszit nyomok a fejére. - Nagyon szeretlek! Ugye tudod? És soha, soha, soha nem hagyom, hogy bajod essen! Ugye ezt is tudod? És azt is megígérem, hogy ez csak átmeneti lesz... Biztos, ebben a világban is van valahol egy olyan hely, ahol nem kell bujkálnunk, és ahol senki sem bánt minket. Ahol azt csinálunk, amit akarunk... És én meg fogom találni nekünk ezt a helyet. Nem csak azért mondom, mert meg akarom vesztegetni. Nekem is ez a célom, hiszen egyikünknek sem lesz kényelmes az az élet, ami a következőkben ránk vár. És bár ez a világ nekem is éppoly idegen, azért azt hiszem, mégis nekem van a legtöbb tapasztalatom egy ehhez hasonlóban. Ami azt jelenti, hogy nekem kell majd mindent megtenni azért, hogy újra legyen egy Otthon, ahol tényleg a legjobb, hiába jó és kényelmes most itt ez a tengerpart is.
Már, hogy a fenébe ne lettem volna ideges? Akkor és ott, fekve a tengerparton, amolyan enyhén zavarba ejtő giccses romantikával bámulva a parton fodrozódó hullámokat, meg a pirkadó naptól rózsaszínes-lilás horizontot persze millió és egy okom lett volna nem idegesnek lenni, mert hát, amennyit hallottam erről a Farmon kívüli világról, ez pont egy ilyen… nyugalmasabb képnek számít, nem? Összeszorítottam a szemeimet, aztán elkínzott mozdulatokkal, de amúgy játékosan végigsimítottam a mellső lábammal a sörényemen, hogy visszaigazgassam a szálakat. Aztán meg ránéztem. Már, hogy a fenébe kéne most megnyugodni? Mondom, kis milliószor végig gondoltam ezt az egészet. Ami most itt van. Van egy határozott elképzelésem arról, hogy mi mindenre futhat ki ez az egész, és ha mocskosul őszinte akarok lenni, akkor… akkor be kell vallanom, hogy félek. Félek attól, amit tudok. És tudod mit? Még jobban félek mind attól, amit mindezek ellenére nem tudok még, és valahogy minél tovább gondolkodom ezen az egészen, egyre inkább az tűnik egyedüli biztos és megmásíthatatlan igazságnak, hogy ez a lány itt szeret engem. Szeret, amennyire az égi szabályok csak engedik. És szeret annyira, hogy mindezt a sok hiába valóságot megtegye értem, hogy idejuttasson, hogy itt legyen velem, és hogy egy csomó-csomó olyan dolog elé állítson, ami sokkal, de sokkal ijesztőbb annál, mint eljátszani a gondolattal, hogy én mennyire-mennyire viszont szeretem őt. Tulajdonképpen újra ordítani akarok. Hosszú idő óta először. Mert félek. Mert nem tudom, mi lesz. És mert akarom is tudni, hogy mi az, amiről nem tudom, hogy eljön. Van ennek értelme? Á, kit áltatok? Nyilván nincs. Válasz előtt kicsit még gondolkodtam, és így elgondolkodva megnyaltam a bal pofámat. - Daliás? – Fenébe! Ha csak sejtelmed lenne arról, mennyire utáltam mindig is azokat, akik képesek voltak magukra aggatni ezt a szót. Valószínűleg féltékenységből kezdtem, mára már… - Neeem tudom, Dorothy. Izé, ez is olyan, mint a négykézlábazás, nem? Mármint, te lennél ruha nélkül olyan helyeken, ahol más láthat? Úgy értem, rendben, az emberi bőr csupasz és sérülékeny, szóval hordanotok kell ezeket, de… már ne haragudj, de általában rettenetesen festetek bennük. – Sóhajtottam. – Egyébként, nevetni fogsz, de Óznál azt hittem, azért vesznek az emberek ruhákat, hogy a többi lény ne érezze magát kínosan tőlük, vagy hogy ti ne legyetek zavarban, vagy ilyesmi. De ugye, itt ez a világ, tele csupa emberrel. Ugye? Szóval, azt hittem, hogy legalább egymás között nem lesztek ennyire zavarban. És erre! Oké, persze, elismerem, vannak az életemben nagyobb problémáim is, de azokról most épp próbálok megfeledkezni, ne zökkents ki ebből! – Rendben. Zárt falak között meztelen leszek. Ezzel együtt tudok élni. – mondtam, azt hiszem, talán ábrándosan. Vagy hát biztos nem olyan lelkesen, mint ahogy ő beszélt. Sőt, aggasztott a lelkesedése. Egyáltalán nem jutott eszembe semmi érv arra, hogy megérje lelkesnek lenni. Hacsaknem az, hogy ő éppen az. De aztán átölelt, én meg a fejemet nekinyomtam, egészen, mint valami dörgölőző házimacska, de hát most senki se lát. Most szabad. Nem? Szóval hát próbáltam az érintésre koncentrálni, nem arra, amit mond. Vettem egy mély levegőt. Szóval hát mégsem sikerült csak az érintésre koncentrálni, nem arra, amit mond. - Feltűnt már, hogy valahányszor ilyesmit mond valaki, mindig pontosan az ellenkezője történik?
Kezdőlap
