Egész nap csak kapkodtam. Alapból is mostanában szét vagyok csúszva, de a mai napom kifejezetten rosszra sikeredett. Egész nap bennem volt egy szokatlan érzés, mintha valamit elfelejtettem volna. Fogalmam sem volt, hogy mit, de a koponyámban a sziréna egyfolytában jelzett, így pedig elég nehéz volt dolgozni. Bármit csináltam, nem tudtam elterelni vele a figyelmemet. Ha valami elkezdtem, akkor pedig mindig újra kellett kezdenem, mert ez a bizonyos hang a fejemben nem akart elmúlni. Ha pedig lett valami ötletem, akkor muszáj volt megnéznem, hogy az e az a dolog, amit elfelejtettem. Minden alkalommal mikor megláttam egy ügyfélt azt hittem, hogy vele kapcsolatosan mulasztottam el valamit. Így miközben tárgyaltunk, még ki nem derítettem az igazságot, addig borzalmasan feszülten viselkedtem, ez pedig az üzletkötés eredményén is meglátszódott. Mostanában csak a munka éltet, mert igazából nincsen más amivel foglalkoznék. Igaz van pár barátom, de az szerintem egy teljesen más kategória. Egyedül élek a kicsiny lakásomban már nagyon-nagyon rég óta. Volt pár partner-jelölt lány a közelemben, de egyikkel sem alakult ki semmi komoly. Nem mondom azt, hogy jó nekem így, de már megszoktam. Ez az én életem. Elkel fogadnom. Viszont még soha se vártam ennyire, hogy elszabadulhassak az irodámból. Leakarok részegedni, hogy ezt a nyomasztó érzést végre magam mögé hagyhassam. Aztán talán az alkohol által arra is rájövök, hogy mi a franc baj van az agyammal. Az összes iratomat bepakolom a bőrtáskámba, majd amilyen sebesen csak tudom elhagyom az épületet. Ma is elég sokan bent maradnak túlórázni. Itt Fabletownban majdnem mindenkinek jól jön egy kis extra fizetés túlórázás által. Az utcán már nem is tudok semmire se gondolni, csak beülök a kocsimba és a gázra teszem a lábamat, majd a kocsi elindul, de nem úgy, ahogy kéne, hanem inkább, mint egy partra vetett bálna. Rögtön tudom, hogy mi a baj és egy akkorát káromkodok mint már régen. Ahogy kidugom a fejemet az ablakon már biztos vagyok benne, hogy a kerekem kilyukadt. Ahogy körbe járom a kocsit, ráeszmélek, hogy nem csak egy, hanem az összes. Úgy látszik valakinek nagyon szerencsés napja volt. Csodálatos. Felhívom a megfelelő szakembert, hogy a kocsijával haza húzzon. Elég jó idő van, semmi értelme nincsen bent a kocsiban gubbasztani, az irodámba pedig semmi pénzért nem megyek vissza maximum csak holnap. A motorháztetőre dőlök és elkezdem nézni az eget, közben a kocsiban talált kólát kortyolgatom. Nem is tudom, hogy mikor játszottam utoljára ilyet. Talán még egy másik életben, egy másik világban, ahol a gyermeki ábrándozás mindentől megóvott. De most is jól elszórakoztat az, hogy különböző dolgokat képzelek bele a felhők alakjába. Itt egy sárkány, ott egy nyúl, amott meg mintha egy piramis lenne. Olyan régóta nézem az eget, hogy kezdek csak arra koncetrálni. Teljesen elvesztem a nagyságában. Aztán meghallom egy cipő dobogását és rögtön felkapom a fejemet. Végre megjött a vontató értem. Ám ahogy a testemmel felé fordulok valaki teljesen mással találkozok. Értetlenség áraszt el belül. Az érzés, pedig, hogy valamit elfelejtettem hirtelen elmúlt. Már nem érzek semmi nyomást. – Te vagy az – szólalok meg hüledezve és ezer százalékosan biztos vagyok, hogy a lánynak köze van a mai gondomhoz. Vele találkoztam a kocsmában, most már biztos vagyok. De mi a jó istennek kelt ilyen érzést bennem? Köpni nyelni nem tudok, csak őt néztem, majd a döbbenetemet az mutatja meg legjobban, hogy elfelejtem, hogy valami van a kezemben A következő pillanatban már a pólóján landol a kólám és minden tiszta ragacsos lesz. – Úristen, bocsánat Tünde. Ugye Tünde? Ma úgy érzem, hogy borzalmas a memóriám, így nagyon félek, hogy ezt is rosszul tudom. Szóval ha igen, akkor bocs ezért is. Úgy hadarok, mint egy kamasz fiú. Nem tudok egy normális mondatot se végig mondani. Mi a jó isten történik velem?
Sajgó fejjel ébredtem, csak azért, hogy jól induljon a nap. És mi több... az este nagy része kiesett? De, miért? Hiszen tudtommal egyetlenegy koktélt ittam, nem többet. Próbáltam összeszedni magam, de nehezen ment, emiatt a boltot is csak később sikerült kinyitnom. A fejfájáshoz lassan betársult a tarkómban érződő, bizsergető érzés, ami olyankor szokott jelentkezni, ha elfelejtettem valamit. De mégis mi lehet az? Végigböngésztem a naptárat, lesz-e valami esemény, háromszor újracsináltam a boltban a leltárat, nehogy kihagyjak valamit, de semmi. Még a táskámba is be volt készítve a kis plüss, amin egy hétig dolgoztam, és annak a kisgyereknek viszem, akit ma megyek a kórházba meglátogatni. Mit felejthettem el? Gőzöm sem volt. Az este miatt kergetne ez az érzés? Ennyit ittam volna? Vagy... ugye nem kevertek semmit az italomba?! Ám ruháim épek voltak, és tiszták, egyben hazajutottam, és az ágyamban ébredtem... Semmi nem történhetett. A bolt szempontjából egy átlagos nap volt, az almából bőségesen fogyott, a citromból párat ki kellett dobnom, a paradicsom pedig hiánycikk lett. Erre oda kell majd figyelnem... Egykor elindultam a kórházba. Egy kicsit sietnem kellett, de még épp időben odaértem. Marcelnek nagyon tetszett a plüss, és bár máskor maradtam volna még, most egy béna kifogással elindultam hazafelé. Nem éreztem jól magam. Ott motoszkált a fejemben az érzés, hogy valami hiányzik, még a szokásosnál is erősebben, amit nem tudtam mire vélni. A konstans fejfájás a közérzetemnek is megártott, mikor visszaértem a bolthoz, inkább lefeküdtem, mert kezdtem émelyegni. De nem pihenhettem sokat, este barátnőm partit tart, és csak fővesztés terhe mellett hagyhatom ki, amit ő maga intézne el, tompa bárdjával. Úgy gondolja ugyanis, hogy rám férne a társaság, még talán fel is csíphetnék valakit, és nem lennék annyira magányos... Ó, ha értené! Az érzés a mellkasomban azt súgta, hogy bárkivel találkoznék is ott, nem születne semmi jó belőle. Azonban születésnapja volt a drágának, nem tehettem meg, hogy nem megyek el. Késő délutánra el is készültem, ruhát fel, hajat megcsinál, már csak a cipő és indulás is... És akkor megint megéreztem, azt az ellenállhatatlan érzést, amit követni szoktam, és a semmi közepén lyukadok ki. Nem tehetem meg, most nem kezdhetek el bolyongani, Cissy kinyír, ha elkések a girls night outról... Ekkor megpillantottam az aprócska nyakláncot, amit a tükör szélére akasztottam. A Belső Iránytű bűbáj... hisz ezzel mennyi időt spórolhatnék! Elvezetne ahhoz, ami ezt az érzést okozza, nem kéne csavarognom, és utána mehetnék is a célhelyszínre, max egy kicsit kések, azt meg kimagyarázom valahogy. Egyszeri alkalom, de felhasználtam. Tudnom kellett, hogy mi ez az érzés, és biztos voltam benne, hogy az egész napos fejfájásomnak is köze van hozzá. Talán megtudom, mit felejtettem el. Tudnom kell. Elindultam, ám mintha félig köd szállta volna meg az agyamat, legalábbis a tájékozódásért felelő részét biztosan - nem kellett gondolkodnom, csak mennem, ha akartam volna, sem tudtam volna más irányba fordulni. A bűbáj szinte olyan erővel húzott, hogy kezdtem kételkedni benne, ez csak amiatt van. Talán a mellkasomban ülő űr, a szívem is vezet engem? Hirtelen elkezd csökkenni ez az érzés, valami más azonban az egekig ugrik. Mi történhetett? Megpiszkáltam a nyakláncot, semmi. Talán elromlott? Épp egy autó mellé értem. Meg is jegyeztem magamban, mennyire peches lehet az illető, akinek a tulajdonában áll, ugyanis innen úgy tűnt, legalább három kereke lapos. Annyira elmerültem a gondolataimban, fel sem tűnt, a gazdája is itt van. - Te vagy az! Ijedtemben megtorpantam, aztán meg a látványtól földbe gyökerezett a lábam. Ez a szem... csak nem... ott volt tegnap este...? Szívem dörömbölése azonban másról is árulkodott, a mellkasomban ülő üresség fájóan feszítette bordáimat. Nem tudtam mást enni, enyhén elnyílt ajkakkal bámultam a szemeit. És akkor... ploccs! Kólaaa! - Ó, ne már! - néztem le a ruhámra, ami teljesen elázott. Cissy megöl... Azonban hangja elfeledtette velem Cissyt, és másra sem tudtam gondolni, csak az előttem álló, rejtélyes alakra. - Sajnálom, én nem emlékszem - ráztam meg a fejemet. - Cs... Cson... talán...? - nyekerésztem. A torkomra forrt a szó. Mi az, Tünde, téged nem erre neveltek! Úritündérlány vagy, aki mindig egy bájos mosollyal, finoman válaszol! Most meg itt dadogsz, mint egy tinilány, több száz éves létedre?! Érzelmeim kavalkádjában még arról is elfeledkeztem, hogy talán kínosan eláztam, nem ellenőrizem le, mennyire.
Hirtelen mindenre emlékszem. Még ha a rövid találkozásunk csak pár kósza mondatból is állt, én most úgy érzem, hogy végtelen sok időt töltöttünk már együtt. De egész nap miért nem emlékeztem rá? Mert ha most rágondolok még a legkisebb mozzanat is eszembe jut. Még azt is tudom, hogy a mai parfümje más, mint a tegnapi. A kólát senki se szereti a pólóján. – Baszki. –Elmondná valaki nekem, hogy miért van az, hogy általában be se tudom fogni a számat és mindenkinél többet beszélek, de most a “baszki” a legértelmesebb szó, ami kijön a számon? Ne álmodozzon senki, ezután sem lettem egy szavaló gép. Először nem is tudok mit tenni. Csak bámulom az arcát, de az egész testem szoborrá változik. Ki ez a lány, és miért nem láttam még soha se? De még is annyira ismerős. Szeme, arca és még a mozdulatai is olyanok mintha tudnám belül, hogy kicsoda. Pedig csak a nevét ismerem. – Csongor – a szívem verése felgyorsult, már a fülemben is érzem ahogy pumpálja a vért. Érzem ahogy a tenyerem egyre nedvesebb és már nagyon ideges vagyok. – Ugye mi ismerjük egymást? Meg nem tudom mondani, hogy ezt a kérdést most neki tettem fel, vagy inkább magamnak. Még egy pár pillanatig csak bámulok rá, mint borjú az újkapura és próbálom a szememet a lassan teljesen átázó pólójáról elterelni. – Ki vagy te? – Tudom, hogy hogyan hívják. Nem erre vagyok kiváncsi. Hanem hogy tényleg ki ő. Talán abból rájövök, hogy mi történik az agyamban. Az egész szituáció egyszerre borzasztóan kínós, mert az eddigiek alapján én egyáltalán nem úgy viselkedek, mint egy felnőt férfi, de még is olyan érzésem van, mintha minden kerek lenne és egész. Borzasztóan ideges vagyok, ám még soha se éreztem magamat ilyen nyugodtnak. – Kell egy törölköző? A kocsimban van. Na végre előtört a jól nevelt énem.
A mellkasomban lévő érzés lassan annyira erős, hogy alig kapok levegőt. Mi ez? Mi történik velem? Még a baszki is sokkal fontosabbnak, jelentőségteljesebbnek érződött a szájából, és, ha őszinte akarok lenni, saját magam gondolatait is megfogalmazta vele, még így is, hogy normál esetben még a gondolataimban is ritkán fordulna meg. - Csongor. Ahogy kimondta, mintha ezernyi tűzijáték robbant volna fel a fejemben. Az emlékek, a mozzanatok sorra visszakerültek a helyükre, mind a milliárd, ami abban a percben keletkezett, korábbi találkozásunkkor. Emlékeztem a hely hangulatára, ahogy elfordult, majd elévágtam, mielőtt elmehetett volna. Meg tudtam mondani, hogy keveset aludt, ugyanis több vérér látszódott a szemében, de azt is, hogy valószínűleg elaludta a frizuráját, legalábbis a tegnapihoz képest. Mégis mi lehet ez? Fogalmam sincs, hogy hallottam is, vagy csak a gondolataim szólaltak meg, de pontosan megfogalmazta az érzéseimet. Mintha örök idők óta ismerném, és mégis, mintha most látnám először. Egy pillanatra megmozdult a kezem, felemelkedett, kedvem lett volna megsimítani a haját, tenyerembe fogni az arcát, de aztán eszembe jutott, hogy nem tehetem, ökölbe szorítottam izzadó tenyeremet, és tehetetlenül visszaejtettem oldalam mellé. - Te ki vagy...? - suttogtam, elhaló hangon, és nyeltem egyet. Itt élek mióta, erre két napon belül másodszor is találkozunk, de eddig sosem? Egy ilyen arcot, egy ilyen kiállást, a tündérekre, még az illatát is bárhol felismerném...! Mi folyik itt? A fejemmel van a baj...? Enyhe sóhajt hallattam, és megráztam a fejemet. Kérdése visszaszippantott a valóságba. Vagy ez lenne az álom? Már nem tudtam megmondani. - Megköszönném. - Halvány mosoly ült ki ajkaimra. Egy pillanatta eszembe jutott Cissy, és a buli, és a gondolatom, miszerint ott nem találnék magamnak senkit. Tudtam, hogy ma már nem jutok el oda, és hogy a törölköző sem fog sokat segíteni ezen a ruhán, de legalább akkor is történt valami. És már tudtam, hogy igazam volt: ott tényleg nem találnék senkit, mert az, aki felkeltette az érdeklődésemet, itt állt előttem. A mellkasomban lévő űr egyszerre szűnt meg létezni, és volt mindenkorinál nagyobb.
Kívülről most biztosan úgy festek, mint egy idióta, vagy legalábbis, mint egy öt éves bölcsödés. Ha létezik Ő, aki többre képes az embernél, akkor biztos vagyok benne, hogy most rajtam röhög kezében hideg sörrel. Igazából van is min. Nem tudok normálisan viselkedni, pedig semmi kivételes nem történt. Csak találkoztam egy csinos hölggyel, nem ő az első Fabletownban. Ám még is, annyira más és új. Nem csak maga a lány, hanem az egész pillanat. Figyelem minden mozzanatát, a szempillái megrezzenésétől kezdve egészen az arcán megjelenő pillanatnyi mimikákig. Úgy érzem könnyen el tudnék veszni benne, egyszerűen magával ragadott és nem tudom, hogy valaha is elenged. Már találkoztam vele egyszer, most már tudom. Viszont miért nincsen előtte emlékem róla? Hosszú évszázada élek itt, még sem láttam soha se, sőt hallani se hallottam még róla egy szót se. Ha pedig most végre találkozunk, akkor miért tűnik ez az egész annyira ismerősnek? Túl sok kérdést teszek fel magamnak, és van egy érzésem, hogy a legtöbbre nem most fogok választ kapni. Hirtelen nem is tudok mit válaszolni. Először a betanult szöveg jut eszembe, amit egy üzlet kötéskor szoktam mondani, de azt még sem mondhatom neki. Már biztos pancsernek hisz, nem kell nekem az is, hogy egy lelketlen robotnak gondoljon. Aztán újra ránéztem az arcára, és valami megmagyarázhatatlan dolog miatt gyermekkorom színhelye jutott eszembe. A hely, ahol álmaimat kergettem – visszagondolva teljesen haszontalanul. – Csak egy fiú a hátsókertből – felelem bátortalanul, mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy értelmes e a válaszom. Valahogy belül viszont úgy érzem, hogy ő ezt megérti. Veszek egy nagy levegőt, és talán kicsit túl nagy sóhajtás mellett kifújom. Ilyet már nagyon régen csináltam. Ha nagyon ideges vagyok, akkor jön elő ez a fura szokásom. – Tünde, Tünde, Tünde ... Talán túl hangosan mondogattam ki a nevét. Minden egyes alkalommal egyre ismerősebbnek tűnt. Szép név, nagyon is. Illik a tulajdonosához. – És te honnan jöttél? Megrázza a fejét, én még is úgy érzem, hogy nincsen igaza. Még soha senki társaságában nem éreztem ilyet. Muszáj ismernünk valahonnan egymást. Nem hiszek a reinkarnációban, de most csak ez az egyetlen egy logikus válaszom. Végül is ebben a világban bármi lehetséges. Ha pedig nem tényleg nem ismerem, akkor muszáj ezen változtatnom most rögtön. Alig tudom levenni a szememet róla, ám a felajánlásomat teljesítve a kocsimhoz rohanok. Mostanában sokat járok edzeni, így mindig van nálam egy törölköző. Hála istennek pont ma reggel raktam be egy tisztát, nem szívesen adtam volna neki egy az izzadságomtól bűzlő darabot. Keze felé nyújtom, és próbálom felvenni a legszebb mosolyomat. . Nem mintha bármit is akarnék tőle. Ő teljesen más, mint a többi lány, akivel valaha is randiztam. Pont emiatt érzem azt, hogy tőle a „bármi” nem lenne elég, csak a minden. – Szívesen hazaviszlek, vagy bárhová ahová menni szeretnél. Nagyon szép ruha van rajta, nem olyan, amilyet az ember csak úgy az utcára felhúz. Biztosan készül valahová. Én meg itt birka módon feltartóztatom.
Ó, hisz nekem is volt egy kertem! Még Hazaföldén, ott cseperedtem a palotában, az én titkos kertem volt a menedék, a kibúvó, az ágy, ahol álmodozhattam, és nézhettem a csillagokat, és tettethettem, hogy én is közéjük tartozom, miközben apró fám ágai közt rejtőztem dajkám elől. A válasza miatt közelebbinek éreztem, mintha nem is lenne köztünk az idegenség miatti távolság, bár talán soha sem létezett. Ahogy nevemet mondogatta, hangja körülölelt, és megcirógatta az arcomat. Szívemet melegség töltötte el, mintha valami helyrekattant volna, egy rég nem látott fénykép, rég nem ízlelt étel, amiről megfeledkezel, de az érzések minden alkalommal újra elöntenek. Kérdése megannyi emléket idézett fel Tündérországból, a palotáról, az udvarról, ahogy a kedves Mátyás sepregetett, és mindig mosolyogva rám köszönt, amikor fürtös kislányként elrohantam mellette, vagy a főtérre, ahol elbotlottam, de dadám fogta a kezem, mikor felálltam; anyám ölelése, ahogy apám felkapott, erős karjaiban feje felé emelt, és csak repültem, fel az égre, ahogy a kis kertben körözött, de nekem olyan volt, mintha a világon szállnék keresztül, és bár szárnyaim illékonyak, gyengék voltak, nekem olyan volt, mintha sas lennék, aki szabadon szárnyal, és nem néz le, és nem néz vissza... - Abból a kertből jöttem, ahol valóra váltak az álmok. Nem tudom, mi mondatta ezt velem, de amint kiszaladt a számon, éreztem, hogy ez így történt. Talán nem most, talán nem is négyszáz éve, esetleg egy másik életben, vagy az univerzum születésekor, de én tudtam, hogy megtörtént, hogy igazat mondtam. A törölközőt megkaptam, és egy mosollyal megköszöntem. Megpróbáltam felitatni vele ruhám mellkasi részét eláztató löttyöd, és bár egy kicsit hatott is, egész rendesen, de hordható nem lett; ha ma még menni akartam volna, át kellett volna vennem... Menni? De hova? Ez a Belső Iránytű miatt lenne? Oldalra biccentettem a fejem, és ajkamba harapva elgondolkodtam. Menni... én valahova menni akartam még ma... Vagy mégse? De akkor miért van rajtam ez a ruha? Most, hogy megtaláltam, ahova igazából menni akartam... már nem is tudom eredeti célomat? Megráztam a fejemet. Vagy ez nem is bűbáj, más teszi? Össze voltam zavarodva. Mi történik velem? Mi van a fejemmel?! Sosem mond csődöt máskor! Vajon én érzek csak így? - Hát, jó lenne átöltözni, de... - kezdtem bizonytalanul. - Nem, hagyjuk, butaság - kezdtem el hevesen rázni a fejem, a mellkasomhoz szorított törölközőt fixálva. Mi ez az érzés?
Hagyd el, Ilma, a szerelmes Csillagot hordoz szemében: Annak nincs sötét s homály, Bár bolyongjon éj felében, Kedvesére rátalál.
Kezdőlap
