Alesea & Salem

Három hete! Három hete próbálunk eltüntetni egy dögöt a környékről. Kitart. Nem tudja, hogy itt mi vagyunk az urak. Botorság ebnek erre lófrálni, mert itt a macska az úr. Egészen pontosan én. Ez a körzet az enyém. nem jár jól, ki kutya létére erre okoz bármiféle galibát. Addig még megtűrjük őket, amíg nyugton vannak, de ha egy bizonyos határt átlépnek, eljárás indul ellenük, melyet a legjobb emberem, vagyis én vezetek. Ez egyértelmű.
Jelenleg is egy bevetésen vagyok a csapat néhány tagjával. Askim és Boomer a parancsomra nem jöttek. Még az hiányzik, hogy baja essen az én hófehér angyalomnak. Igaz, hogy még nem vagyunk együtt, de ha egy szőre szála is meggörbülne, azt nem bocsátanám meg magamnak. Azonban amilyen heves természetű és makacs, biztosan utánunk akarna jönni, ezért is hagytam Boomerrel. Benne maximálisan megbízom, elvégre a testvére, még irigy sem lehetek. Gopherrel már nem merném kettesben hagyni. Köztudott, hogy mindkettőnknek tetszik Askim. Hisz ő csodálatos.
Egy sikátorba érünk. Az aljas dögöt egészen idáig követtük, és ez nem jó jel. Eleget éltem sikátorban, hogy tudjak róluk mindent. Cseppet sem biztonságosak, maradjunk ennyiben, s akkor nincs szükség részletezésre. Hideg van, esőre áll az idő, itt pedig különösen nedves és büdös minden. Szemétlerakó lehet. Körülnézek, de nem látok semmit. Gyanús ez nekem.
A támadás a hátunk mögötti kukák felől érkezik. Az áldozat egyik legjobb emberem, Adwar. A kutya a lábát célozta meg, s egy véres, mély harapásnyomot hagyott maga után. Még el tud menekülni, ha Brodie és Gopher segítenek neki, de ehhez le kell foglalni a dögöt. Muszáj cselekednem. Mikor az az alja bestia Gophert veszi célba, elé ugrok. Nem tudom megmondani, hogy melyik testrészemet érte a harapás. Fájdalom önti el egész testemet, s érzem, ahogy fuldoklom saját véremben. Mégis túl fogom élni. Bízok a képességemben. De az se baj, ha meghalok. Csak a többiek meneküljenek meg.

Alesea & Salem

Ismét álmodom... Milyen különös ezt mondani. Elvileg én most meghaltam. Vérzek, és egyre haladok annak irányába, hogy elvérzek. De érzem, hogy élek még. Csak akkor látnám a borzalmas képkockákat.
Egy vérrel terített főtér. Ezt látom legelőször, de nincs vége. Túl hosszú a regenerálódási idő, így alkalom nyílik egy hosszabb filmvetítésre is macskaagyamban. Egy kertesház, rengeteg gyerek, egy gyönyörű, idősödő nő és egy már a hatvanas éveiben járó férfi. Boldognak tűnnek, ám valaki dörömböl az ajtón... Várj! Még sosem hallottam hangokat halálaim során. Mi az, ami megváltozott volna? Mindegy! Az idős férfi ajtót nyit, s egy rendőr áll a küszöbön. Nem tudni, mit akar, s most nem is fogom már megtudni, mégis... Az, hogy hangot hallottam, jelenthet valamit. Biztosra veszem, hogy ez egy jel, csak meg kell fejtenem. Yuliyának persze kizárt, hogy elmondom, mi történt. Ha szerencsém van, nem is tud a rengeteg halálomról.
Az oldalamon ejtett hatalmas seb lassan, de még észrevehető gyorsasággal kezd elmúlni. Fájdalommentes folyamaf, mégis kényelmetlenül érzem magam. Mimtha valaki figyelne.
Mikor a seb teljesen eltűnik, nyitogatni kezdem szemeimet, s érzem, hogy visszatér belém az élet. Komótosan, erőtlenül, remegő mancsokkal próbáloj feltápászkidni, mégis minden próbálkozásom sikertelennek bizonyul. Visszazuhanok a betonra, és csakis a valóban engem figyelő nőre hagyatkozhatok. Ki tudja? Talán képes vagyoj eljátszani a belső hangját.
- Segíts neki... - susogom halkam, hogy ne gyanakodjon rám. Remélem, beválik a tervem, mert valahogy haza kell jutnom. Otthon megpihenek, és visszamegyek a bázisra, hogy megnézzem, a többiekkel minden rendben van-e. Askim is elképesztően hiányzik már.