♔ Ki ne ismerné a város szívében végignyúló, szinte már környezetidegen zöldövezetet? Tavak, játszóterek, de még egy állatkert is szerepel a repertoárban.
Furcsa megint itt lenni. Még él bennem annak a napnak az emléke, mikor eljöttem innen. Esett az eső, dörgött az ég, és az istenek is villámokkal kidobósoztak odafent. Ítéletidőnek is mondhatnám, mégsem teszem. Szeretem a vihart, mert furcsán megnyugtat. Persze vannak alkalmak, amikor kifejezetten idegesít, hogy vizes a hajam, de mikor esik, alapból sokkal szabadabb vagyok. Szerencsére most is csöpörög az eső. Körülöttem az emberek keresik a menedéket az eget beborító, sötét fellegek miatt. Én nyugodtan sétálgatok, mikor valaki nekem jön. Kis híján elesik, de megragadom derekánál fogva, hogy segítsek neki állva maradni. Ennek az eredménye az lesz azonban, hogy mimdketten borulunk. Annyi a szerencsénk, hogy időben megtámasztom magam, így nem esek rá hirtelen. Fel sem fogom, hogy kibe botlottam éppen. Holott fel kellene néznem.
Épp a könyvtárból tartottam egy Woodlands közeli étterembe, ahová munkavacsorát beszéltem meg - talán végre evés közben utol érem King Cole-t, ugyanis lenne mit megbeszélni bőven a polgármesterrel - amikor leszakadt az ég. Dörgött, villámlott, nálam meg se ernyő, se semmi. A kis bőr retikülömet és a mappáimat tartottam fejem fölé valamelyest védve magam a rám hulló esőtől. Az idő kezdett egyre kegyetlenebbé válni, igazi ítéletidőnek néztünk elébe és garantáltan bőrig ázva érkeztem volna meg a megbeszélt találkára. Választásom azonban nem volt, szorított az idő nem fordulhattam vissza. Megacéloztam magam és didergő testemet, hogy újult erővel induljak meg nem törődve semmivel és senkivel. Ilyen időjárás mellett csoda, ha az orromig elláttam. Így persze nem meglepő, hogy ahogy megindultam valakinek sikeresen neki is mentem.
A vizes járdán persze megcsúszott az amúgy is elázott körömcipőm és ha nem kaptak volna el a derekamnál fogva, most biztosan a járdán ülnék a tócsában a popómon. - Whoa! Nem tud vigyázni?! - Kérdem ingerülten első felhördülésemben, amikor a lendület így is visz magával; s mivel én önkéntelenül is az utánam kapó kézbe markoltam, magammal rántottam a segítségemre sietőt is. Nincs mese, ez ma nagyon nem az én napom; mindenképpen a földön kötöttem ki végül egy nagyon ismerős pózban. Egy férfi ölében ültem - valahogy alám került esés közben -, kissé talán félreérthető ám más aspektusból szemlélve nagyon is egyértelműlovagló pózban. - Elnézést! - Szabadkozom nyomban zavartan, majd ahogy a férfi arcába nézek elhűl bennem a vér. - Charming?! - Nyikkanok meg, másra nem vagyok képes döbbenetemben. ~Mit keres itt?!~ Nem. Nem. Nem. Neki most Európában kellene lennie és valami hercegkisasszonyt szédítenie.
Hiányoztak az itteni esőzések. Más ember a szeretteit hiányolná, én meg itt az esőt dicsőítem, mint egy retardáld barom... Mondjuk, az vagyok, ha jobban belegondolok. A kis ütközés miatt abba kell hagynom a csodás esőcseppekben való gyönyörködést, és teljes mértékben arra koncentrálni, hogy ne essünk el. Nos, ez nem sikerül, így tökéletes rálátásom nyílik a hölgy hátára, valamint fekete hajára. Mintha már láttam volna ezt a nőt ilyen szemszögből, de neem.. kizárt, hogy Snow lenne. Mikor azonban feláll - khm.. nem az -, és felém fordul, kissé megdöbbenek, bár nem mondanám, hogy bánom, hogy éppen vele futottam össze. - Snow! - a szokásos, csintalan mosoly ül ki arcomra, miközben köszöntöm. Nem tudom, hogy mit gondol rólam, bár nyilván semmi jót, mindenesetre ez nem egy rossz alkalom arra, hogy kibéküljek vele. - Hogy vagy? - mosolyom kitart, mert ténylegesen örülök, hogy találkoztunk, de minth ő... Nem is tudom, meg van döbbenve, ahogy látom.
Ahogy feltápászkodom Charmingról, azonnal a ruhámmal kezdek foglalkozni. Bármivel, csak ne kelljen a férfire néznem. A ruhám csurom vizes, a harisnyám is elszakadt; nincs mese elég ramatyul festek. ~Nagyszerű!~ Dohogok magamban egy sort. ~Így nem járulhatok a király színe elé!~ A méltóságomat megőrzöm az esés ellenére is, ugyanazzal az eleganciával és egyenes tartással kelek fel a földről, mint ahogy akkor lépnék ki a hintóból vagy szállnék le egy ló hátáról, ha megérkezem valahová; holott belül üvölteni, toporzékolni szeretnék szívem szerint a történtek miatt. Ám nem úgy neveltek, hogy ilyesmit megengedjek magamnak mások előtt. Az ilyesmit a zárt ajtók mögé tartogatom...
Döbbenten pislogok az ex-férjemre, aki teljes életnagyságában áll immáron előttem... és... és vigyorog rám, azzal a megszokott, hamiskás mosolyával amit mindig is szerettem benne. Nem tehetek róla, de még mindig kihagy egy ütemet tőle a szívem. ~Elég Snow! Állítsd le magad! Megcsalt, ráadásul a testvéreddel!~ Emlékeztetem saját magamat, mielőtt a nosztalgikus érzések úrrá kezdenének lenni rajtam és a sármjától ismét elcsábulnék. A történtek még mindig húsba maróan tudnak fájni, elég is ennyi ahhoz, hogy higgadt tudjak maradni és hűvösen fogadjam az üdvözlését. - Charming? - Kérdezem újra, ezúttal már meglepettségtől mentes hangon. - Nem tudtam, hogy visszatértél a városba. Milyen volt Európa? - Kérdem tőle semleges hangon.
És az már régen rossz, ha én valamiről nem tudok. Megvan az a fajta kényszeresség bennem, hogy mindenről tudni szeretnék. Elvégre ténylegesen én vagyok az, aki vezetem ezt a várost, fontos hogy mindenről de tényleg mindenről tudjak, ami a fabulákkal kapcsolatos. Ki jön, ki megy, ezek fontos dolgok. Nem véletlenül vezetünk nyilvántartást az itt élőkről és az átutazókról egyaránt. - Most épp iszonyatos késésben. A polgármesterrel van munkavacsorám. Úgyhogy, ha megbocsátasz...? - Fogalmam sincsen, hogy miért emeltem ki hogy kifejezetten munkáról van szó. Talán zavarna, ha Szőke másra gondolna. Hogy én meg a polgármester... Így is pletykálnak rólam sok mindent a városban, aminek a fele sem igaz. Nem kell még egy újabb pletyka alap... azt hiszem.