Türelmesen várok Cicóra, hogy együtt mehessünk haza a munkából. Nekem ma nem volt egy különösebben nehéz napom, csak két, viszonylag kis méretű lakást kellett kitakarítanom, és igazából az egyikben a portörlésen kívül nem is volt más dolgom. Nem kapok érte annyira sok pénzt, de eléldegélünk Cicóval, ami számomra bőven elég a boldogsághoz. Cicó van annyira oda azért az informátori állásért, ami, valljuk be, nem éri meg azt a sok pénzt se. Akármikor belekeveredhet valami súlyos ügybe, ami akár végzetes is lehet ránézve... Nem is szeretnék erre gondolni. Eleget pánikoltam már ezen. Abban legalább biztos vagyok, hogy amikor velem van, nem végez semmikéle kémkedést. Nem szoktam odafigyelni, mikor a munkájának a részleteibe avat bele, engem nem érdekel milyen módszerekkel, információk birtokába jutott, bár szinte soha nem beszél ezekről. Kizárólag a bajt hozná a fejemre evvel. Én pedig mindenből kérek, csak ebből nem. Kicsit kettős a helyzet, mert a rengeteg pénzt, amit abből keres, kénytelenek vagyunk felhasználni, még én is ebből élek. Mikor legszívesebben kiabálnék vele, hogy hagyja ott a munkáját, magamban elszámolok tízig, és arra gondolok, hogy ebből az egyement munkából engem is eltart. A takarítás akármennyire is tisztességes, nem hoz annyit a konyhára, amennyivel elboldogulnánk. Megigazítom a kék, térd alá érő szoknyámat. A tájat figyelem, a messziben lézengő alakokat, hátha felismerem Cicót. Néhányan megbámulnak, mert kitűnök a szivecskékkel mintázott pulóveremmel, és a hosszú, vidám szoknyámmal, de gyakran kapok hasonló pillantásokat, kezdek hozzájuk szokni. Kicsit azért még tartok a mellettem elsétáló alakoktól. Hol van már Cicó? A távolban lévő sziluettek közül egyik sem az övé, felismerném őt. El se tudnám képzelni az életemet nélküle. Hülyén hangzik, de mellette nőttem fel, és azt szoktam meg, hogy reggel előbb kelek, mint ő, és este később fekszem, mint ő. Mi lenne, ha egyedül élnék? Kinek segíthetnék a mindennapjaiban? Már látom is, közeledik, kirajzolódik az alakja, majd az arca, a kisebb, finomabb vonásai. Rámosolygok, szélesen. - Szia! Milyen volt a mai napod? - kérdezem. - Összefutottál tudjukkivel? - kérdezem sejtelmesen. Tudjukkinek hívom az exférjét, aki, ha rajtam múlik, nem sokáig lesz már ex.
Az újságírói munkámnak volt egy olyan előnye, hogy sokszor otthonról is végezhettem, csak azokban az esetekben a nap végére mindig be kellett nyújtanom legalább egy teljesen korrekt anyagot, amit aztán a főszerkesztő szemlézett le. Ezzel alapjáraton nem lett volna semmi baj, ha alkalmanként nem nehezíti meg a fű alatt végzett informátorkodásomat. Kénytelen-kelletlen bizonyos esetekben jóval tovább fent kellett maradnom, hogy mindent kivitelezni tudjak, mindez pedig az alvás és a kipihentség rovására ment. Még jó, hogy aznap épp mondhatni „szélcsend” volt, így a napom nagy részét a szerkesztőségben töltöttem. Oké, egyszer ki kellett mennünk terepre, hogy saját szemmel csekkoljuk az eseményeket, de az se számított valami nagy dobásnak, így kijelenthetem, hogy nem szakadtunk meg a sok munkától. Tudtam, hogy Dana jobban örült annak, mikor ilyen napjaim voltak, mert így egyértelműen nem kerültem bajba – tényszerűen úgy éreztem, hogy túlságosan is félt engem. Tegyük hozzá, hogy én viszont talán túl magabiztos voltam a saját képességeimben, ami nem feltétlen vezetett jóra, de… jól választottam meg az ügyfeleimet és ügyeltem arra, hogy ne bukjak le. Tény, macska alakom elég termetes volt, de nem annyira, hogy túl jellegzetes legyen. Egyértelműen egyszerűbben füleltem ki dolgokat, ha kisebb voltam mint egy ember, és ártatlanabbnak látszó mint egy újságíró. Mindent összevetve: már alig vártam a nap végét, hogy összeszedjem Danát és hazamenjünk. A költözés a nyakunkon volt, tény, a legtöbb holmit már összeraktuk, csak a mindennapi használathoz szükséges dolgok hevertek a lakásban. Pont emiatt gondolkodtam el azon, hogy hazafelé vagy bekellene ugrani a közértbe, venni valami ételnek látszó képződményt, mivel emlékeim szerint nem sok ehető volt már a lakásban – és ez igaz a Dana által készített ennivalóra is. Ezzel nem kritizálni akartam, de mind a ketten tudtuk, hogy még lenne bőven hova fejlődnie főzés terén, csak azt nem tudtam, hogy valaha sikerül-e neki kivitelezni azt. Tudtam, hogy kissé késésben vagyok, ezért gyorsabban szedtem a lépteimet mikor megpillantottam Danát. Ennek köszönhetően kicsit szorosabban kellett összehúznom magamon a világos színű ballonkabátom, külön öröm, hogy aznap egy egyszerűbb tornacipő-farmer párost választottam magamnak, így a magas sarkú egyensúlyozás nem szerepelt a programomban. - Szia! - mosolyodtam rá, majd a kérdésre megingattam kicsit a fejem. - Nyugis. Voltunk kint egy helyszínen, de csak egy egyszerűbb közlekedési baleset volt, az egyedüli áldozat egy tűzcsap volt, na meg az autó - számoltam be a szenzációs hírről, aminek kapcsán biztos voltam, hogy nem az arról írt cikkem miatt fogom megkapni a Pulitzert. Mosolyom viszont rögtön az arcomra fagyott a következő kérdés hallatán. - Ne rontsd el. Eddig szép napom volt, de ezzel máris rosszabb lett a hangulatom - azt hiszem ezzel rögtön meg is válaszoltam a kérdését, magyarán, hogy nem találkoztunk. Fogalmam se volt, hogy miért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy Aidan és én újra együtt legyünk, miközben úgy hiszem igazán sose szerettük egymást. Vagyis, részemről nem volt szó ilyenről… vagy csak magamat próbáltam győzködni? Ki tudja. - Ha most megkérdezed azt is, hogy a mágust láttam-e, akkor fújni fogok - már csak ő kellett volna a képletbe! Mert amíg Aidan legalább New York utcáit járta az új barátnőjével, addig egykor volt tanítóm a fejesek körül sündörgött, mint valami lepottyanó mócsingra áhítozó hiéna. Alkalmanként pont ezért sikerült látnom őt, hiszen amerre a nagykutyák, arra történnek az érdekes dolgok… de eddig egy-egy lesajnáló mosolyon kívül nem igazán léptünk nagyobb interakcióba. - Inkább arról mesélj, hogy neked milyen napod volt - tereltem el a témát, miközben egymás mellett róttuk az utcát. Fejemben volt, hogy megemlítem neki ezt a kaja beszerzős dolgot is, de az még bőven ráért, idő, amíg a megfelelő helyre jutunk.