To help me just to see the light Just another day And it feels like nothing's changed
Ötvenkilenc és harmincöt között van egy áthidalhatatlan huszonnégy egységnyi távolság, ugye? De adj ehhez hozzá… nem is tudom, mondjuk úgy négyszázat. Négyszázötvenkilenc és négyszázharmincöt között az a huszonnégynyi különbözet egyből… kezelhetőbbnek tűnik. Nem? Nem vagyok egészen biztos, annyira nem erősségem a számtan, de azértis bátran mondom, hogy plusz négyszáz… na, hát az plusz négyszázat jelent. Ha négyszázharmincöt vagy négyszázötvenkilenc naposcsibét összezsúfolsz egy fürdőszobában, az például már nem egy lényeges különbség. (Csak az érzékeltetés kedvéért. Nem, eszem ágában sincs ténylegesen naposcsibéket pakolni bárhová is!) Vagy mondjuk, élsz valahol harmincöt évet, más pedig valahol máshol él ötvenkilenc évet, de ha utána egymás… majdnem szomszédságában letudtok együtt négyszázat, akkor az a maradék harmincöt vagy ötvenkilenc istenigazából elveszti jelentőségét. Sőt, négyszáz év távlatból nem csak ez, de minden más is megszűnik fontosnak lenni. Négyszáz év alatt egy normális világban például tisztességesen meg lehet öregedni, aztán pedig szép csendben megdögleni, a végén pedig, annak rendje és módja szerint, kitörlődni az emlékezetből. (Esetleg, ha mázlid van, még bekerülhetsz egy zsé-kategóriás lexikon névmutatójába, ezzel is elnyerhetsz egy pici falatot az öröklétből, abban reménykedve, hogy egy szép keddi napon, egy elfelejtett könyvtár egy haszontalan sarkában majd valaki fellapozza azt a lexikont, és talán megakad a neveden a szeme – de tényleg számít ez? Amúgy is, ki jár manapság még könyvtárba könyvekért, nem?) Másrészről New York, és New Yorkon belül Fabletown aligha sorolható a normális világ kategóriájába.
Négyszáz év eltelt tökéletes nyugalomban, azalatt pedig a dolgok… nos, viszonylagosan változatlanok maradtak. Vagy inkább úgy változtak, hogy közben ugyanolyanok is maradtak – ha elég messziről nézed – miközben megint megvizsgálva, de közelebbről, de tényleg nagyon-nagyon közelről… hát, minden más. Százötven éve például még én magam sem hittem abban, hogy Midas-t egy nap majd felhívom magamhoz teázni. (Ja, baszd meg, teaparti. Kisasztalokhoz ülünk körbe, plüssfigurákkal és világokkal, miközben műanyag csészéket kavargatunk műanyag kanalakkal, mégis mi másra számítottál?) Légvonalban legfeljebb száz méterre élünk egymástól (de megint csak mondom, nem erősségem a számtan), miközben az idő nagyrészében teszünk arra, mit csinál a másik (engem legalábbis biztosan nem érdekel, mivel szokta lekötni magát ő), néha viszont, mikor az ember rádöbben arra, hogy sokszázéve ugyanazokkal a seggfejekkel van körbe zárva (és ki tudja, talán egy ideig ez még így is marad), akkor AD1.) elkezdi őket egy fokkal kevésbé gyűlölni; vagy AD2.) ráveszi magát, hogy érdekelje, mi van a körülötte lévőkkel; vagy AD3.) leginkább menekülne mindenki elől, csakhogy ne kelljen többé a rohadt pofájukat bámulnia. Hogy nálam mi a helyzet, azt nem tudom pontosan. De a lényeg, ami az igazán lényeg az az, hogy erre a pontra végül csupán egy kérdés maradt, amit érdemes feszegetni. Szóval, mentatea abszinttal, almás-fahéjas rummal, vagy Earl Grey tejjel?
Jonathan Goldman | 435 szó | meg minden
A hozzászólást King Cole összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Május 02, 2017 9:24 am-kor.
Cole-lal a kapcsolatunk, amolyan megszoksz, vagy megszöksz alapú. Én szeretem a lakásomat, ő szereti az övét, szóval elkerülhetetlen volt a megszokás, mivel egyikünk sem tervezett elköltözni, vagy hirtelen elhalálozni. (Én ugyan terveztem az utóbbit, de mindig túl gyávának, ügyetlennek, vagy szerencsésnek bizonyultam a véghezvitelében.) Mindenesetre tisztában vagyok vele, hogy Cole milyen és bár nem rajongok érte, de már nem is utálom. Talán az a baj, hogy valamilyen szinten túlságosan hasonlóak vagyunk, csak ő sokkal... nem is tudom... élettel telibb, mint én. Ő gyakran élvezni látszik azt is, amit én csak végigszenvednék és ez sok tekintetben bosszant. De mint mondtam, megszokás. Egyedül heverészhetnék és nézhetnék tv-t, vagy csinálhatnék tervet egy új szoborhoz - mivel az utóbbi időben egészen belefeledkeztem a szobrászatba -, de a társaság emberi szükséglet és úgy fest kezd eluralkodni rajtam, szóval elmegyek a kis teadélutánjára. Mivel nem ez az első alkalmam nála, így ki is veszek a vitrinemből egy üveg jó öreg rumot. A teázást meghagyom Csodaországnak, nekem tisztán a tea nem csúszik. Nem öltözök különösebben ki, egy fehér nadrágot veszek fel fekete inggel, melynek a hátulján csillogó kövekből egy korona van kirakva. Úgy gondoltam ironikus ez mindkettőnk számára, szóval mondhatjuk, hogy ma öniróniába öltöztem. Nagyjából két perc sétát követően meg is érkezek az ajtajához az üveg rummal a kezemben. Társaságban lealjasodni mindig egy kicsit jobb érzés. Ha véletenül elszégyelném magam miatta, akkor is tudok ujjal mutogatni a másikra, hogy "de hát ő is" és az emberi természet azt vallja, hogy ilyenkor a bűntudat elszáll. Meg a barátságunk Cole-lal minden egyes ital után exponenciálisan mélyülni látszik, szóval nem lesz probléma. Kopogok vagy csengetek, amelyik kéznél van.
To help me just to see the light Just another day And it feels like nothing's changed
Sóhajtottam egy mélyet. Végsősoron van valahol vodka is, ennél a pontnál pedig nem lenne túl nehéz White Russian-t se csinálni, csak egy kis kávé kéne. És hát… kávé, tea – nincs nagy különbség, nem? És sóhajtottam egy még mélyebbet. Persze, életem legnagyobb szenvedélye mások besavanyodott pofáját bámulni, miközben szép nyugodtan lerészegedek. Teljesen magától értetődő. Ha nem élvezném, Midas-t se hívom ide. Hahaha. Vagyis, ha mélyen végig gondoljuk, ha igazán őszinték akarunk lenni, az esetek túlnyomó részében amúgy is ezt kell tennem – nézni a csillogó világfájdalmat, ahogy egyre több és több villan meg belőle a másik pupillájában – ha pedig ez egy ilyen elkerülhetetlen, az élettel járó dolog, akkor már tényleg csak önfegyelem kérdése, hogy ebben bármi élvezeteset találjon az ember. Megkönnyíti a dolgát, ha szép lassan, de alaposan meggyőzi magát arról, hogy ebben, mint programban, igenis csak úgy pezseg az örömforrás. És aztán belekortyoltam az abszintos üvegbe – minőség-ellenőrzés? – majd pedig jött egy újabb, az eddigieknél is mélyebb sóhaj, ami kizárólag a kopogásnak szólt az ajtón. (Pár éve elvágtam a csengőm zsinórját, nehogy már itthon zaklassanak – érted, nem?) Hát akkor… showtime. Vagy mi. Az ajtóhoz vezető úton lekaptam a hárfámról a zakómat. (Az egyiket – kizárólag ruhafogasnak használom azt a szart ugyanis.) (Egyébként unalmas, szürkésbarna tweed zakó volt, de a könyökeinél piros a folt, ami… hát, szerintem jól néz ki, Midas meg gondoljon róla, amit akar, nekem aztán kurvára mindegy.) Lassú, elcsigázott mozdulatokkal végül ajtót nyitottam, konstatáltam, hogy ő áll ott, majd az általános társadalmi normáknak hátat fordítva, üdvözlés helyett csak szélesebbre tártam az ajtót – betalál rajta. Visszacammogtam a lakás békés, tompa félhomályába (Tudod, mekkora megpróbáltatás nap mint nap elhúzni azt a rohadt függönyt? Fel is hagytam vele.), levágtam magam egy kissé kopott, de azért bájos-aranyos fotelbe, aztán várakozóan ránéztem, hogy legyen jó fiú, találja fel magát, és helyezze magát kényelembe. Nem kivégzésre jött, hogy ne tudjon ellazítani, nem? - És… hogy ityeg? – csak hogy valaki mondjon is valamit. Bár, őszintén megvallva… hát szóval tényleg érdekel engem erre a válasz?
MÉG MINDIG JONATHAN A TAG, DE AMÚGY NEM IS SZOKTAM SZAVAKAT SZÁMOLNI, úgyhogy azt hagyjuk
Nem járok ide túl gyakran azért, főleg nem annyira, hogy emlékezzek arra, hogy legutóbb kopogtam, vagy csengettem, így első körben a csengőt nyomom meg. Majd fél perc elteltével ismét, de akkor már fejemet kissé oldalra fordítva fülelek. Semmi. Most azért egy pillanatra bevillan, hogy mintha legutóbb is átmentem volna a felismerésen, hogy a csengő nem működik. Mindenesetre kopogással folytatom a sort, hogy azért haladjunk is valamerre. Ez után már hallook lépteket az ajtó túlfeléről, szóval türelmesen várok, amíg Cole ajtót nyit... majd szélesebbre tárjá. Mire pedig szóra nyitnám a számat, már sétál is vissza a lakás mélyére. - Se puszi, se pá? - Vonom fel a szemöldökeimet, ahogy megindulok befelé az ajtón és mivel jó fiú vagyok ezért be is csukom azt magam mögött. Nem kimondottan várok egyébként válaszra, így ismét utána szólok még mielőtt különösebben lereagálhatná az előbbit. - Egyébként a csengő nem működik. - Mutatok vissza az ajtó felé, ha ugyan nem lenne egyértelmű, milyen csengőről is beszélek. Vajon mennyi csengő lehet egy olyan szituációban, ami kizárólag egy ajtónyitást tartalmaz és két személyt? Mindegy is. Természetesen megtalálom, bár azt el kell ismerni, hogy a lakberendezés szempontjából kettőnk ízlése merőben különbözik. Én jobb szeretem a letisztult modernitást, bizonyítván, hogy egy öreg legenda is tud haladni a korral. Míg Cole... Kicsit megpendítem a hárfa egyik húrját, ahogy elhaladok mellette. - Látom még mindig zsibvásárban élsz. - Nem szándékozom megsérteni, pusztán egy megállapítás, amit szükségesnek éreztem kiengedni. Kerítek egy ülőalkalmatosságot, legyen az egy másik fotel, vagy egy kanapé. Ha van kanapé, akor azt preferálnám, mert miután leteszem a kezemben tartott üveget szépen végig tudom nyújtani a karim a háttámláján. Ez így a kényelmes és legalább Cole is láthatja, hogy nem kell kétszer mondani... ebben az esetben rám nézni ahhoz, hogy otthon érezzem magam, vagy épp csak kényelembe helyezzem magam. - Nem sok. Az emberek híreit néztem, mielőtt jöttem. Meg vagyok róla győződve, hogy Trump egy legenda, de nem tudok rájönni, hogy melyik. - Mivel gyakorlatilag semmi nem történt velem és viszonylagos vegetatív állapotban élek, így jobb híján csak a hírekkel tudok válaszolni. Mondjuk az tényleg foglalkoztat, hogy melyik legenda lehet Trump. Egy ennyire karikaturisztikus ember nem lehet igazi. Nagyszerű nem? Azokat a fent maradt agysejteket, amiket nem iszok és drogozok el, arra használom, hogy az amerikai elnökön merengjek. Ennél destruktívabb már aligha lehetek.
To help me just to see the light Just another day And it feels like nothing's changed
Egy pillanatra elmerengtem azon, hogy mégis miféle csókra várhat ez a félkegyelmű, mert hát annyira régen biztosan nem láttuk egymást, hogy azok után szükséges legyen újra üdvözölni a másikat. Nem is tudom… hány hónap? Na. Csak azt mondom, hogyha mondjuk öt vagy ötven éven át nem találkozol valakivel, akkor oké, pacsizzatok le a viszont találkozáskor. Ha viszont csak hónapokról van szó… Na. Komolyan mondom. Máshogy telik az idő. Két hónap alatt nem változik semmi sem. Még két év alatt sem feltétlenül. Túl szűk térben, túl régóta vagyunk összezárva, ezek után, ha elvárás lenne, hogy valahányszor meglátok valakit, felé kell nyögnöm egy hellót, akkor… francba, nem is tudom, mi lenne akkor. Ha muszáj lenne, akkor se tenném. Ez a lényeg. - Ja, hát… rendbe kéne tegyem már ezt a helyet. – néztem réveteg pillantással felé, meg a csengő felé. De amúgy kedélyesen. Mondjuk, hogy az a csengő soha nem fog megjavulni, az olyan biztos, mint a kurvaélet. Legegyszerűbb lenne egyszerűen csak leszereltetni valakivel. - Megint csak mondom, rendet kéne raknom. – most kissé zavartan mormogtam. Ami azt illeti, tényleg van némi ízlésbéli hiányosságom az enteriőrdizájn terén. Amit körben látsz, az mind-mind egy épp aktuális korból valami szebb darab, amit csak úgy megláttam valahol. Az ezerhétszázas években ruhásszekrényre volt szükségem. Az ezerkilencszázas évek végén pedig egy dohányzóasztalra. Most mindkettő itt van valahol a lakásban egy rakás bisz-basz alatt. Megy ez így. Összességében kicsit kopoot, meg ósdi, de azért bájos, vagy legalábbis meghökkentő káoszt alkot az egész, nem? Az meg már tényleg nem az én hibám, hogy az elmúlt hatvan évben egyszerűen már nem tudnak jó bútorokot csinálni. Most mi legyen itt? Valami Ikea katalógus? Ugyan már! Igazából nem is vagyok biztos benne, hogy mire ült le Midasz. Valahol a kerevet meg a kanapé között mozog az a bútordarab. - Várj csak! Ez így nem lesz jó. Ha te is ülsz, meg én is ülök, akkor poharat hozni ki fog? – Én mondjuk biztos, hogy nem. - Huppanj fel picit. Jó? Ott vannak a… izé, a… - öööööö? Mindegy, amíg vártam, hogy megmozduljon, (vagy ne mozduljon meg, majd iszunk üvegből, mint a csövesek meg a kalózok), az államat vakargattam attól, miközben azon merengtem, amit mondott. – Különös. Én meg pont azt gondoltam, hogy csak ember lehet. Mármint… nekem nem tűnik olyannak, akit csak úgy ki lehet találni. - és ezt nem dicséretnek szánom.
Az üdvözlés elmaradására tett megjegyzésem csak amolyan csípkelődés, mert azt nagyon tudok. Ez valószínűleg a keserű emberek sajátossága, igyekeznek valaki/valami más vélt vagy valós hiányosságaira irányítani a figyelmet, szóval nekik nem kell szembesülniük a saját bajaikkal. Nagyjából eköré építem minden társalgásomat, ezek nálam a kötelező körök, ahogy eljutunk a csengőn át a rumliig. Egyik sem igazán izgat, nem beköltözni jöttem, csak vendégségbe. Akkor is, ha ez nem az én ízlésem - mert én Cole-lal ellentétben egy IKEA katalógusban élek -, nem kellene szóvá tennem, de hát ugye, most mi másról tudok beszélni? Majd ha valamit ittunk már, akkor jön a többi is. - Nem tudsz embereket felvenni, hogy... rendbe tegyenek dolgokat? Szemmel láthatólag nem állsz a helyzet magaslatán. - Jegyzem meg mérsékelt érdektelenséggel. Ez a teljes érdektelenségnél egy fokkal jobb, mert legalább úgy tűnök, mintha egy kicsit érdekelne is. Egyébként továbbra is a fent említett filozófia szellemében társaégok. Cole megbírkózik az ilyesmivel és nem is veszi a szívére... már ha van neki ugyebár. Egy idő után úgyis minden csak lepereg az emberről, legyen az bármilyen sértő. Bizony leülök, majd szemöldökeiet felvonva tekintek rá, amikor kicsit megkésve realizálja a helyzetet. Azért én is letekintek az asztalra, amin nincs pohár, az útbaigazítástól viszont nem lettem különösebben okosabb. Viszont nem kell kétszer mondani, felállok. - Elvileg te lennél a házigazda. Ha szeretnélek vendégül látni, akkor én hívlak meg. - Mondom unottan, de megindulok arra, amerre a poharakat sejtem. Azért nem ma születtem, ha csak nincsenek elrejtve egy számkódos széfbe, akkor nagy eséllyel megtalálom őket. Persze maradhattam volna ülve és elkezdhettem volna vittázni, hogy én ugyan nem fogok felállni és neki illene, de most komolyan... nem vagyunk már fiatalok, ő sosem lesz kevésbé lusta dög és én pedig szomjas vagyok eléggé, hogy túllépjek ezen. Persze, amíg keresgélek - ha van esélyem egy jeges vödörre bukkanni, akkor azt is megtalálom, az ilyen öregembereknek, mint Cole amúgy is szokott lenni, valami 200 éves italos kis kocsi, amin minden van -, szóval addig hallgatom is, amit mond az említett gondolatomról. - Nem tudom. Nekem elég karikaturisztikusnak tűnik, meg végletes, mint egy mesefigura. De lehet, hogy igazad van. A mi fajtánk túlságosan is próbál beilleszkedni ahhoz, hogy ilyen feltűnő legyen. Szóval minek köszönhetem a meghívást? - Váltok témát a gondolat végére és addigra nagyjából sikerül is minden szükséges dolgot a dohányzóasztalra hordanom, tölteni viszont nem töltök neki. Azt már ő is meg tudja oldani. Magamnak persze töltök a rumból és most már tényleg leteszem magam a félig teli pohárral a kezemben.
To help me just to see the light Just another day And it feels like nothing's changed
Kissé megütközve bámultam rá. És mikor azt mondom, kissé megütközve bámultam rá, akkor valójában valami olyasmire gondolok, hogy fejben már hetvenhét féle módszert végigfuttattam arra, hogyan fogom egy nap majd kicsinálni (persze csak… játszásból), ha már nagyon-nagyon beleunok. Ide? Valaki idegent? Aki aztán jól szétrámolja a szarjaimat? A francokat! Meg amúgy is, ki kérem magamnak, annyira nem vészes ez az egész! - Snow-t már párszor megkértem, hogy segítsen kiegyenesíteni a festményeimet. – Ez tényleg megtörtént, de… nem akarod megtudni, mi lett ennek a vége. Bár, az mondjuk látszik, hogy egyenes képek biztos nem. – Szerintem főleg azokkal van baj. Nagyon sokat dobnak az egyenes képek egy helyen, tudod? Úgy értem, optikailag. – Elgondolkodva megvakartam az állam. – A többi igazán… - hogy mondják ezt a mai kölykök? - …hát, szóval egész zsír, nem? Nem mintha vártam volna valami pont tőle érkező megerősítésre vagy cáfolatra, meg amúgy is, ha valakitől egy ellenvélemény kell, hát akkor már átgondolok egy bizonyos kérdést kétszer (ha mégis magammal kell egyetértenem, akkor már háromszor, és ez így megy szépen sorban tovább), egyébiránt hagyjanak békén, főleg az ilyen baromságokkal, minthogy, hogy fest a lakásom. Úgy értem… négyszáz év távlatából például már ez sem számít. - Hát… merőben különös időket élünk, nem? - Ahogy az sem számít, hogy a házigazda vagy a vendég hoz-e poharat. Az illem, mint olyan, akkor fontos, mikor az ember tíz év alatt van, és még meg lehet miatta verni, aztán az egészet szépen elfelejti, ahogy bejön a pubertás. Majd néha még előjön, úgy harminc és negyven között, mikor aztán elér egy adott barom abba a korba, mikor mulaszthatatlan vágyat érez arra, hogy végre tényleg legyen belőle igazán valaki, aztán vannak olyan parasztok, akik az ehhez vezető utat jómodorral és készségességgel felszerelkezve járják végig. De most még mindig ezen pörögni száz év után? Tényleg muszáj? Kímélj meg a hülyeségeidtől, hozz egy poharat, és inkább igyunk. Légyszi? Szóval kényelembe helyezkedtem, várva, hogy feltalálja magát. Közben a körmeimet nézegettem, meg hogy a kisujjam körme alá ragadt egy kis kosz. Szépen kipiszkáltam onnan, miközben beszélt. - Nem tudom, fiacskám. Én a helyedben elintézném annyival az egészet, hogy az az ember egyszerűen hülye. Van tőle különösebb félni valónk? Mármint… nem csaptál fel illegális mexikói bevándorlónak, mióta nem találkoztunk, ugye? – Teliszájjal rávigyorogtam. Minden jóindulat nélkül. Aztán ez a vigyor le is lohadt az utóbbi kérdésén komolyabban elmerengve. – Biztos nem voltam józan. – Teátrálisan sóhajtottam egyet. Oké, álljunk meg egy picit. Tényleg kell ez most? – Vagyis… gondolom, beszélgetni akartam. Megkérdezni, hogy vagy. Megtudni, élsz-e még… tudod, ilyen… - felemeltem a kezem, és zavartan gesztikuláltam, mintha csak egy Activity parti közepén lennénk, nekem meg fingom se lenne arról, hogy kell elmutogatni a szociális érzékenységet. – Hát, szóval élni, élsz. Ha elmeséled, hogy vagy, de röviden, és töltesz végre valami italt, akár el is mehetsz.
lehet, hogy ez engem most jobban szórakoztat, mint téged : ((((
Kezdőlap
