Örültem, hogy végre nem kell egy légtérben lennem azzal a hólyaggal. Igen, igen Hansonra gondolok, ha hólyagként emlegetek valakit. Pedig a héten nem is csináltam semmit, ami nem jelenti azt, hogy nem is fog. Majd kitalált nekem valami hülyeséget, mint egy újonc a nyakamba. Kéne a halálnak, nem vagyok türelmes, a múltkori is napi szinten sírta el magát tőlem. Az ilyenek nem valók erre a pályára, ennyi az egész. Egy sima cserben hagyásos gázolást sem tudott elintézni. Magamhoz képest is vidáman sétálok az emberek között, kezemben egy pohár kávéval, amikor is az arcomra fagy a mosoly. Miért, miért kell itt is belefutnom? - Hanson..nem bírnál ki egy napot nélkülem? – vonom fel a szemöldököm, aztán visszarendezem az arcomat, a fagyos ábrázatra.
i don't believe a word you say, but i can't stop listening
A ritka pillanatok egyike, amikor elhagyom a kerületem vagy egyáltalán a bíróság épületét. Ehhez a hadművelethez természetesen kötelező kellékem a bal kezemben a modom, ami mondjuk leginkább a számból lóg ki éppen egy orbitális gőzfelhő kíséretében, a jobbomban a diplomatatáska. Közben mindenfelé cikáznak a gondolataim. Ha már így kievett a rossz nehézség a bázisomról, akkor akár lehetnék produktív a civil életemben is. Hah, mintha lenne olyanom. Éppen egy kövér felhőt fújok ki O-alakban, mikor a gőzön át meglátom magam előtt Hopkinst, a fintorát, meg a kávéját is. Kérdő pillantással ráncolom a homlokom a feltételezésre is. - Kétlem, hogy a FedEx vagy vagy netán van a zsebedben egy tekercs nikkel huzal. - emelem meg a szemöldököm szemtelenül. - Amennyiben ezek bármelyikét igaznak érzed magadra, akkor feleségül veszlek.
Ha nem játszanám pár éve a fagyos, sértett sárkányt, még fel is horkantanék a kijelentésére, de nem teszem. Helyette csak grimaszolok egyet. Majd halvány vigyor jelenik meg az arcomon, huzalt akar? Megkapja. Bár erre pocsékolni a varázserőmet? Szabad kezemmel a zsebembe nyúlok, majd meglengetem az orra előtt. - A feleségül vétellel nagyon, de nagyon elkéstél. Már nem is tartok rá igényt, régen volt. Használt játékkal pedig nem játszom. - jegyzem meg gunyoros mosollyal. - A cég ajándéka. FedEx-szel nem szolgálhatok. Valamit azért intézz el egyedül is. Menni fog nem? – általában én sínylem meg az idegrendszer cincálást, de nem hagyom magam.
i don't believe a word you say, but i can't stop listening
Ó, tudja, hogy szarban van. Minek is kellek én ide? Ja, karbantartani az idegrendszerét. Meg helyretenni, kiosztani, alkalmasint ordítani vele. Ami azért annyira nem ritka, mint egyesek (vagy kettesek, nem vagyok előítéletes, éljenek a prímszámok) tudni vélik azt. Vigyorog. Miért vigyorog? A Magasságos Mesélőre, ez az átkozott mocskos perszóna itt a Times Square-en akar sub rosa varázsolni? Basszanak meg keresztbe itt helyben... Gyilkosan sötétté válik a tekintetem, ahogy szinte sziszegve kapom ki a huzalt a kezéből. 28-as... Francba, pedig nem beszélek vele, de mással sem arról, hogy mi a huzalpreferanciám. - Szóval igényt tartottál volna rá? Miket meg nem tudni. Különben is a te zacidból lettem kirángatva, tehát eredeti tulajdonoshoz kerülnék. Nem látok problémát az ajánlatommal. De, mégis, hogy rád fogok zúdítani egy Hivatali razziát az előbbiért, ha legközelebb megfordul a fejedben egy ilyen. - emelem fel a huzalt, mielőtt zsebre vágnám és próbálom elhessegetni, hogy pontosan melyik szavainál kínzott rohadtul a csuklóm. - Apropó egyedüli ügyintézés, átveszem a súlyos testi sértés ügyedet, mert kurvára nem haladsz vele semerre. - pillantok rá szinte unottan közönyösen immár.
Ja, hogy nem varázsolhattam volna? Upsz. Mikor is érdekelt az ilyen? Soha. Miért? Mert kurvára nem érdekel a Hivatal. Eddig szépen éldegéltünk egymás mellett, és egyébként is nagyon ügyes vagyok. Meg egyébként is, ha gonosz boszorkány vagy, megtanulsz alattomosan varázsolni. Az meg, hogy felhúzta magát elég öröm számomra. - Csak aztán jött az ostoba apád, meg a haszontalan feleséged. Oh, várjunk, nem is haszontalan, szült neked egy gyereket. Hogy van mostanság Csipáska? Zúdíts, mindig kivágtam magam az ilyen helyzetekből. – vonom meg könnyedén a vállam. Ja, igen, ha azt nézzük, hogy Clare sokkal hasznosabb, mint a kis álomszuszék..akkor én nyertem, habár nem tud róla. - Remélem remekelni fogsz a másik Hopkins ellen. Ja, egyébként kurvára hasonlít rád. – tanítanom kéne ezt. Mármint burkoltan köptem szinte a szemébe, hogy a pici lányával áll majd szemben.
i don't believe a word you say, but i can't stop listening
Ennek a nőnek a szárnyaival együtt ment el az esze is. Miért nem lehet több olyan varázserejű Fabletownban, mint Sagespell? Neki legalább maradt még pár csigolyája. De Hopkinsnak? Egy fabatkát sem ér a szava sem. Szomorú, mondhatnám, hogy szánalmas is kicsit. Annyira okosnak és ügyesnek érzi magát, hogy néha megfordul a fejemben, hogy átállok ügyvédnek, a puszta élvezeti értékéért annak, hogy a földbe döngöljem őt. - Volt egy kötelességem. Te pedig nem kerestél. Briar nagyon jól van, csókoltat. Remekül mások ellen fordítja a kis... problémát, amit okoztál neki. - vonom meg a vállam lazán. - Csak hogy ne unatkozz. Lásd kivel van dolog. - ki a jó főnök? Én vagyok az. Ügy lezárva. - Még mindig rejtély, hogy sikerült olyan normálisra a lányod, annak ellenére, hogy te milyen vagy. - de az az utolsó mondat... Mint Donkey Kong kalapácsa, úgy csattan rajtam. Végigfut egy szikra a gerincemen, szinte csúfolkodva. A csuklóm pedig meg akar ölni, mégis... igazat mond. - Kérlek ismételd meg az utolsó mondatodat, Hopkins. - a hangom érdes, ellentmondást nem tűr és még ennek tetejére válaszokat is követel. Egy kérdés forrong bennem, de szerintem ő is tudja, hogy mi az. Én vagyok Clare apja?
Nem is én okoztam a problémáját, a hercegnőnek. A három tündére volt az, aki megváltoztatta az átkot. Azóta persze a szemem elő se kerültek. Pedig a szárnyelvesztés mókás dolog, tapasztalat. Én is nagyon örültem neki, szinte repestem tőle. Ja, hogy nem tudtam..Pech. - Milyen szép is lett volna, ha kereslek. A-a, azt a problémát nem én okoztam. Szépen, tisztán akartam megölni. Így jártunk. – na persze azért még nem adtam fel, egyszer kinyírom, ha az lesz az utolsó tettem akkor is. – Nem unatkozom, mindig találok magamnak elfoglaltságot. – grimaszolok. - Mert valamikor normális voltam? Vagyis még mindig az vagyok. – legyintek egyet egy sóhajjal. Mások véleménye meg nem érdekel. - Ó, még mindig vág az eszed. Igen, ő a te lányod. Ő a jóságos boszorkány, és sárkány. Miatta nem kerestelek meg. Csodálatos árnyékot vetett volna rád. Felség. -
i don't believe a word you say, but i can't stop listening
Ha migrént akar rám sújtani, akkor kezd a jó úton járni. Persze, hogy nem tetszik neki a szóválasztásom, de a lényegen nem változtat. A lányom halálát akarja. A menet közbeni módosításokért hálás vagyok annak a háromnak. Túl sok mindent veszítettem el akkor már, hogy Briar-t is eltemessem... - Te is tudod, én is tudom, hogy nem akartam, hogy házasságba kényszerítsenek engem. Hát kérlek, beleszartak a palacsintádba, így jártál. - javítom ki. Ami döbbenetes, hogy még mindig nem adta fel. A Menekülés tiszta lapot adott, de nem... neki a régi sérelmein kell lovagolnia, azért van ebben a helyzetben. - Én pedig segítek neked. - vonom meg röviden a vállam. - Nos igen, de elég régen volt, talán igaz sem volt. Valamikor nagyon a múltban szerettelek is. - figyelem a legyintését. Tipikus védekezőállás. - Nem azért vagyok az ugatási lánc csúcsán, mert egy szaprofita vagyok. - annyi mindent tudnék most vele tenni. Megfojtani, megölni, megölelni, megcsókolni... De ennek az egésznek a Times Square-en kell megtörténnie, a kezeim meg vannak kötve. Viszont nem Arinnek hívott. Már majdnem furcsa. - Sikerült a gondolatnak egyáltalán továbbjutnia azon kívül, hogy trónra kerültem? Nem érdemelte meg volna Clare, hogy egyáltalán megismerje az apját? Nem érdemeltem volna meg, hogy megismerjem a lányom?
Csak sóhajtok egyet. A Menekülés sem változtatott azon, hogy el akarom tenni láb alól a lányát, és nem is fogom megváltoztatni a tervem. Egyszer elintéztem, ez biztos. Azt már nem tudom, hogy mikor, de időm az van. Majdnem felnevetek, persze szeretett, én meg kentaur vagyok, és nem sárkány. Meg a szárnyaim is nálam vannak, és nem valahol a világban. - Szörnyű is lenne, ha nem lennél a magas lovon. – ciccegek kicsit. Mondjuk tény, hogy én nem bírnám, nem szegénynek szánt a sors. - Te is tudod mit gondoltak rólunk tündérekből akkoriban az emberek. Milyen szép sors várt volna Clare-re, ha az alattvalóid megtudják ki az anyja? Túlságosan is jó ahhoz, hogy az emberek, miattam kössenek bele. Ugyanúgy elítélték volna, mint engem, csak őt jogtalanul. – sziszegem halkan. Joga lett volna hozzá, de a biztonságát előrébb helyeztem. - Gondolj amit akarsz. Az én szemszögemből igen is helyes, hogy nem mondtam meg azonnal. -
i don't believe a word you say, but i can't stop listening
Miért vívok szélmalomharcot? Nem Don Quijote de la Mancha a nevem. De itt állunk, mint két hülye, mert valószínűleg azok is vagyunk. Örökké futni az elkerülhetetlen elől fárasztó, idegőrlő és nem mellesleg pszichiátriai ártalom is. Látszik rajtam, hogy nem hiszi el a szavaim. Ha kell, hozok neki egy kalapot, hogy megegye, mert az életemben ő volt az egyetlen akibe valaha is szerelmes voltam. A feleségem iránt inkább rezignált szeretetet tápláltam, amiért elviselte azt ami körülöttem folyik. De már ő is halott. - Ó, kedvesem, hidd el, hogy neked is jobb, ha én vagyok felül. - nem kétértelműnek szántam, mégis az lett. Ez van Béláim. - Tudom! Kockáztattunk végig! De az ég szerelmére, Hopkins, maradhatott volna titok is. Segíthettünk volna egymásnak. Ismersz... ismertél. Működhetett is volna a dolog. Mindkettőtök biztonságát tudtam volna garantálni. Az egyetlen lépés amit kihagytál, hogy bevonj engem. Meg különben is, kifejtenéd bővebben, hogy miért hasonlít rám inkább rám a lányunk? Mert nekem nem volt lehetőségem megismerni. - ó, mérges vagyok. Az, hogy nem ordítok az annak az áldásos mellékhatása, hogy egy köztéren vagyunk és nem az irodában. Ott lehet elfajult volna ez a társalgás. - Hát megmondom neked őszintén, hogy rohadt pipa vagyok rád. Csalódást okoztál. Többnek gondoltalak ennél... A jóságodon kívül messze többet vettek el a szárnyaddal tőled.
Nem, nem hiszek neki, de egy ideje elég kevés személynek hiszem el azt is, amit kérdez. Paranoiás vagyok, azt hiszem, persze nem biztos. - Aha..sosem panaszkodtál, ha fordítva történt. – biztos nem erre gondolt, de kit érdekel? Engem biztos nem, egy picit sem. - Titok? Dehogy lehetett volna, a tündérek királynője voltam. Ha csak rang nélküli senki lettem volna, nem nevelhettem volna fel.. Ő egy félvér, akárhogy is nézem, és az én fajom igen csak büszke.. És még mielőtt azt mondanád, hogy csak én, nem igaz.. A három dagadtka is pancsol benne, meg a többiek is. Nem kellett volna megvédeni se engem, se őt. Megoldottam. Mert ugyanolyan, mint te voltál valamikor régen. – az lényegtelen, hogy bennem extrán van, mármint büszkeség, meg dac.. - Ne merészeld felhozni a szárnyamat! – zaklatottan sóhajtok fel, legszíveseben faképnél hagynám, elég sok mindenre reagálok hevesen, de a szárnyaim a mai napig érzékenyen érintenek.
i don't believe a word you say, but i can't stop listening
Hogy én egyszerűen csak meghátrálhattam volna ettől az egésztől és itt hagyhattam volna az utca hideg kövein egyedül. Miért nem tettem? Mert törődök vele, nevezzük nevén a dolgot. - Lássuk be így utólag, olykor direkt utaztam is arra és te sem bántad. - hogy ki akarja siklatni a beszélgetést? Felőlem aztán édes mindegy. - Én pedig az emberek királya voltam, dehogynem lehetett volna. Egyesíthettük volna a két fajt, ha méltóztattál volna szólni. Azt hiszed, hogy az apám alacsonyabb rendűnek tartott? Tévedsz... Azért nem keresett téged a házassági ajánlattal, mert engem nem tartott méltónak a büszkeségetek miatt. Én pedig akárhonnan is nézem, akkor is Clare apja vagyok, tehát a kötelességem lett volna. Mármint... balkezes, próbál mindent elsimítani egy kedves mosollyal vagy humorral? - régen volt már az, azóta pár dolog megváltozott a terep lejtésében. - Priscilla... Nem kaphatjuk vissza múltunkat, az ott van eltemetve ahol. Azt hiszed te vagy az egyetlen vesztes? Én az elveszítettem a családom. Minden testvérem, az anyám, a feleségem odaveszett. Nyisd ki a szemeid és érezd a valóságot, akármennyire is szar, meg akármennyire is fáj. Azok már csak mesék. - adok neki egy realitás csekket, mert miért ne. Éppen ideje.
Kissé megvonom a vállamat. Igaz..mindketten jól jártunk, anno. Most meg..igen, én szenvedek, nevezzük nevén a gyereket. - Ez igaz, kár lenne tagadni. – írjuk fel valahova, kivételesen nem ellenkezem vele, ebben az ügyben. - Ha ő nem is a többi ember igen.. A tündérek mindig is alacsonyabb rendűnek számítottak..Tündérkeresztanyának, na azoknak jók voltunk. De többnek nem nagyon. – fájdalmas fintort villantok, mert a szárnyelvesztés után már annak se kellettem. - Befejezted? Nekem tökéletes így, nem kértem kioktatást sem. Nem érdekel, hogy haragszol, hogy csalódtál. Állj be a sorba, és tépj egy számot, vannak még akik szintén ezt érzik. – rántom meg a vállam, végül elindulok, elvégre ma a szabadnapomat töltöm, és így is eléggé el van cseszve a napom.
i don't believe a word you say, but i can't stop listening
Ünnepnap a történelemben, valamiben hosszú idő után egyetért velem Hopkins. Hihetetlennek tűnik így visszagondolva, hogy volt olyan amikor mi ketten boldogok voltunk. Együtt. - Hiszed vagy sem, hiányzik a boldogság az arcodról. - fintorgok egyet ingerülten. - Gyanította, hogy nem szarvasra vadászni jártam a ti területetekre. De sosem tudta meg az okát, hogy pontosan miért tűntem el mindig. - ez az egész beszélgetés értelmetlen... Megint csak egymás mellett beszélünk el. Fáj. Rohadtul fáj. - Gondolhattam volna. Amint túl valóságos lesz a dolog, te fogod magad és megfutamodsz. - ingatom meg kicsit a fejem, de mielőtt teljesen elviharzana azért utána fordulok. - El fogom mondani Clare-nek. Én nem vagyok a struccpolitika híve. Megérdemli, hogy végre megtudja, hogy ki nemzette. Ha már velem kell szembenéznie a tárgyalóteremben.
Kelletlenül felsóhajtok. Boldog vagyok, a lelkem legeslegmélyén, ami talán nem is létezik. Na és? Nem érdekel, pont jó nekem így. - Nem, nem hiszem el. – vágok vissza rögtön. - Azt nem is élted volna túl. Nem ölünk állatot, főleg nem szarvast. – ingatom meg a fejem, nem is hagytam, hogy a birodalom állataihoz akár egy ujjal is hozzányúljanak. Nem mintha most már érdekelne, mindenki azt csinált, amit akar. - Csak hagyjál békén. Nem kérek többet, se kevesebbet. – válaszolok puffogva. – Nem fogod. Én fogom, mert nekem kell. Nem kellene te vetted el az ügyem. – tárom szét kicsit a karomat.
i don't believe a word you say, but i can't stop listening
Négy szó. Képes négy szóban bezárnia magát a kalitkájába, nem értékelve azt, hogy igenis van aki még törődik még vele a maga módján, még azok után is amik történtek a múltban. - Az már a te egyéni szociális problémád, a valóságot nem írja át. - vonom meg a vállam. - Tudom, nem vadásztam soha sem. Pacifista vagyok, a legyeket sem csapom le, hanem kiengedem őket inkább. - nézek rá megütközve. De ezt tudja rólam. Másztunk együtt fára mókust menteni. - Csak bírd ki nélkülem valahogy holnapig. - vágok visszakézből a szavaira. - De én is beszélni fogok vele, mert így fair. Megadom neki az esélyt is, hogy felmérjen ügyészként is, mielőtt bemegyünk a tárgyalóterembe.
Régen volt már, hogy hagytam valakinek, hogy törődjön velem. Még Clare is ritkábban próbálkozik mostanában. Nem, nem adta fel, csak én nem hagyom. - Igen, tudom, hogy az vagy. - szusszanok fel, van amit nem felejtek el. Persze ezt nem kell neki tudnia, nem kötök mindent az orrára, egy ideje már nem. - Oh, ne aggódj nem fogok sírva elaludni, mert nem látlak a nap további részében. - fintorgok. - Nem érdekel, csinálj amit akarsz, de előbb én beszélek vele. - hagyom ott véglegesen.
i don't believe a word you say, but i can't stop listening
Keserűség ülepedik le bennem most. De mire számítottam, igazándiból? Összeborulásra, mert van egy közös gyermekünk? Az nem rá vallana, inkább rám. - Nagyon helyes. - pillantok rá egy kis mosollyal. - Jól van, jól van, beszél vele te előbb akkor. - legyintek egyet, ahogy faképnél hagy engem. Miért érzem azt, hogy ma még látni fogom?
Kezdőlap
