♔ A Woodlandstől nem messze található egy épület, ahol jelenleg két rendelő található. Dr. Firth tulajdona a pszichiátriai, amely a páciensek számára egyfajta magántulajdonban lévő könyvtár is: a doktornő szeret könyveket kölcsönadni, amelyeknek a mondanivalója releváns lehet. Középen található az íróasztal, az ódon forgószékkel és az időpontokat, jegyzeteket tartalmazó könyvvel. Az asztallal szemben pedig két bőrfotel található, ahol a beszélgetések történnek.
A rendelő galériáján találhatóak a szépirodalmi művek, lent szakkönyvek vannak kizárólagosan. Az egyetlen zajforrás, egy ősöreg, intarziás állóóra, ami a beteget és orvosát is emlékezteti arra, hogy milyen kevés is egy óra.
Nyugodtan kortyolok a harminc éves whiskey-be, ennek az ürgének legalább van ízlése a pia terén, de tényleg ezen a téren dicséretes, amúgy egy szaralak. Persze a megrendelő is az, ugye pénz beszél, Emrys meg ugrik, és csinálja. Mondhatnék nemet is, egy-egy feladatra. Viszont szeretek ölni, szóval nincs probléma. Mármint nekem. A delikvensnek igen, aki kicsit meghökken, hogy a székében tespedek, kicsivel hamarabb érkeztem, mint amúgy kellett volna. - Áh, jó estét. Mondja csak vágjam el a nyaki artériáját, mérgezzem meg, vagy esetleg fejlövést kér? A szívére azért nem céloznék, mert nincs. Mármint képletesen. – dőlök nyugodtan előre, és rákönyökölök az asztalra. – Ja, az őröket akarja hívni, hogy is mondjam, egy fejjel rövidebbek lettek. – vonom meg a vállam egészen közönyösen. Majd pont életben fogom hagyni őket, nem? Érzem a rettegését, a félelmet, amit hagyhatnék, hogy felfalja belülről, ámde nem ezért kapom a pénzt. Így roppant gyorsan veszem elő a késem, végül lassan már-már perverz mosollyal húzom végig a pengét a torkán. - Kösz főnök, egy vagyont érsz nekem holtan. – engedem el a testét, bahh, a francba nem összefröcskölt a vérével? Pedig jelenésem van a dokinőnél. Mindegy így hatásosabb lesz a belépőm. Mert csak pár cseppről van szó, nem fürödtem benne, mint Báthory.
Laza mozdulattal csapom be a kocsi ajtaját, öt perc késés. Ez még nálam is rekord. Próbálom letörölni a vigyort az arcomról, de ötven lepedő ütötte a markomat, most nincs okom szomorkodni. - Hogy van a kedvenc doktornőm? – lépek be köszönés helyet, és ledobom magam a bőrfotelba. – Ne aggódjon, most jöttem munkából, viszont nem akartam többet késni. – próbálok ártatlan arckifejezéssel pislogni rá. Kevés sikerrel. Túlságosan is élvezem, amikor az áldozataim a saját vérükben fulladozva halnak meg.
Hosszú ujjú, térd alá érő, kissé fodros fekete ruhám szélét markolom meg, ahogy végig szalad rajtam a páni rettegés, mikor meglátom a következő nevet a naplóban. Emrys O'Connor. Nem... nem akarom. De nem mondok vissza soha sem beteget, csak azért mert egy pszichopata. Nem fogok neki szívességet tenni azzal, hogy megreccsenek akár egy kicsit. Melkor sem volt képes tönkretenni lelkileg. Pedig megpróbálta. Egek, hogy próbálta. A levegő pillanatra állott és áporodott szagúvá válik. Közeledik. Remegő kézzel csukom be a naplót. Elkésett megint. Öt percet... A plafonra emelem a tekintetemet. Ma én is kiviszek egy könyvet fentről. Érzelmektől tökéletesen megfosztott arckifejezéssel pillantok rá, ahogy belép. - Jól vagyok, Mr. O'Connor, köszönöm a kérdését. - biccentek is egyet, hogy elrejtsem a sápadást, amit az ingén cseppekben felhalmozódott vér okoz. Mielőtt egyáltalán megkérdezném, hogy mi a forrása, elmondja ő magától. Miért ne mondaná? Mindig elmondja. Felkelek a forgószékből, a ruhám szoknyarészét megigazgatva és helyet foglalok a vele szemben lévő fotelban. Csak ő az aki mindig ugyanabba a székbe huppan le. - Henceg a tetteivel. Ahogy befelé jött, akár láthatták is magát, amint véres ingben jön be ide. Nem aggódik, hogy egyszer elkapják? - billentem félre kicsit a fejem.
Persze, hogy furán néznek egy vigyorgó véres inggel megjelent férfira, de kit érdekel? Sosem tudtak rám bizonyítani semmit. Ha nincs ujjlenyomatod akár kesztyű nélkül is dolgozhatsz. Bár nem teszem, azért a részletekre odafigyelek. És előszedhetem a színészi vénámat, ha kérdőre vonnának, amit szintén nem fognak megtenni, mert rettegnek tőlem. Tudom, hogy igen, hisz mindenkiből kiváltom ezt, kivéve…kivéve a dokiból. De, ami késik az nem siet.. - Örülök. – jegyzem meg egy félmosollyal. Úgyis bőgni fog az óra végére, szóval addig élvezze ki az időt, amíg el nem kezdem ecsetelni mennyire is jól esett a mai gyilkolásom. Üdítő volt. - Tudja, akkor majd előadom, hogy meg akartam menteni az illetőt, és a karomban halt meg. Viszont nem akartam még jobban elkésni innen, mert ki kell beszélnem magamból a sokkot. Nem szoktam félni, én vagyok az, akitől félnek. Van pár trükköm, ami miatt sosem fognak elkapni.– kuncogok fel kissé sötéten. - Ma is három embert intéztem el, pedig csupán egyért fizettek. Két lefejezés, és a fizetett vendégemnek a torkát metszettem, azért lett az ingem is ilyen. – vonom meg a vállam könnyedén.
Ha lenne asszisztensem vagy recepciósom, akkor szerencsétlen teljesen sokkos lenne. Szerencsére az előző lány felmondott, mert nem bírta idegekkel, hogy minden áldott nap milyen őrültekkel kell itt megbirkóznia. Mindeközben, számomra ez a nagybetűs Élet. Emrys hidegvérű és könyörtelen. Nem csak a saját, empirikus tapasztalataimra építem ezt. Beszéltem egyszer-kétszer a nyomozókkal, akik New Yorkban próbálták felgöngyölíteni az általa hagyott véres káoszt. Nem csoda, hogy a Zodiákushoz hasonlítják... - Gondoltam. - szusszanok egyet halkan, talán nem is hallotta az apró pici cinizmusom sem, olyan leheletnyi volt. - Emrys, maradtak fel önről leírások, hogy gyermekeket mentett meg... Mi történt azzal az oldalával? Vagy az már csak városi mendemonda? - próbálok terelni kicsit. Nem fog sikerülni, de muszáj megpróbálnom. Síri, nyomasztó csöndben hallgatom végig, de ahogy megvonja a vállát, egy picit lejjebb süllyedek én is és a szívem is a székben. - Általában nem szokott rajtam kegyelmezni és egyből elmondja az egészet...
Pedig tényleg örülök, hogy jól van, így sokkal jobb elintézni a kedvét. Szeretem, amikor hüppög, mocskos egy alak vagyok. Élvezem, ha miattam bőg, ha más miatt tenné, valószínű, hogy megkeresném az illetőt, és kibelezném, szó szerint. Önző dolog ez, mégis azt akarom, hogy csak is szerény személyem miatt boruljon ki. Mindenki mást megölnék, egyes egyedül akarok rajta nyomást gyakorolni. Nem nagy kérés, ugye? Persze, hogy nem az. A szusszanására nem is reagálok, mert nem érdekel. - A gyerekmentővel? Semmi, mert nem is létezik. A gyerekgyilkos az igaz, az eltévedt kölykök sosem tértek haza a drága szülőkhöz. Szóval vehetjük megmentésnek is őket, mert milyen anya, vagy apa az, aki elhagyja a saját gyerekét? – horkantok fel megvetően, nekem nem voltak, én úgy lettem teremtve, hála az emberi képzeletnek. Mégis..megérdemelték, hogy a drága kicsi gyerekük soha többé nem ment haza. - Tényleg elmondom az egészet. De a mai nap rendkívül unalmas volt számomra. Egy megbízatás, egy tahó paraszt, aki tartozott egy nagyobb halnak, aki nem tudott várni. - tárom szét kicsit a karomat.
Zsibbadnak a karjaim... Készülődik a pánik bennem. Nem szeretek sírni, mégis mindig az a vége. Ő pedig szinte arckifejezéssel figyeli az arcom, ahogy áztatja a könnyem. Másnál kianalizálnám, hogy mi állhat a szadizmus hátterében, de nála teljesen fölösleges lenne. Megpróbáltam... ő pedig még jobban tönkre tette a napomat és részben a reményeim, hogy sikerülhet a kezelése. De csak részben. Sosem mondtam le róla. Vissza is adnám a rendelő kulcsát, ha megteszem. - De valamiért mégis kering az emberek között ez. Mindenki próbálja magát túlegyszerűsíteni. Ahogyan ön is, Emrys. Törődik a gyermekekkel a maga módján... Igaz? - jegyzetelek le egy két dolgot, de amennyiben nem tanult meg hirtelen Quenyául, akkor úgysem fogja érteni. Különben is a Tengwar írás nem a könnyűek közé tartozik.. - Mit gondol, azzal, hogy meghalt az adós, az adóssága valóban rendezve lesz?
Hamarosan sírni fog, én meg sikeres napnak könyvelhetem el az egész művemet. Nem vagyok képes arra, hogy másoknak boldogságot okozzak, vagy éppen örüljek, mert megszületett egy kisbaba. Noha azzal, hogy elteszek másokat lábalól, valakinek mégis csak pár örömteli percet szerzek vele. - Az emberek kitalálnak mindenfélét, hogy az ijesztőből egy kicsit is vidámabb dolgot csináljanak. Azért egyszerűsítenek le, mert az is vagyok. Ha törődésnek veszi, hogy simán megölöm bármilyeket.. Nyugtathatja a lelkét ezzel, ha magának így jobb. De nem vagyok több egy gyilkosnál, aki roppant mód élvezi, ha bárkit megkínozhat. – nézek rá egy vállvonással. Nem tud rajtam segíteni, mert nem is kell, remekül érzem magam. Játszani vagyok itt. - Az már nem az én dolgom, csak egy porszem vagyok ebben a dologban. Az emberek többsége nem mer ölni, akkor jövök a képbe. -
Halogatni akarom az elkerülhetetlent. Csak... mindegy. Túl sokat kérnék azzal, ha egyszer lemondaná ő az időpontját. Akkor ténylegesen boldoggá tudna tenni. Vagy legalább, ha nem fürkészne annyira. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, ha a dekoltázsom felé mászik a tekintete. Szerencsére ma szinte gyászruhában vagyok. - A fikciót sokszor a valóság ihleti és ez viszont is igaz. Az emberek szeretik a rettegést. Mit gondol, miért az egyik legnépszerűbb műfaj a horror? Vagy, hogy miért létezik ön, Emrys... Betegesen vonzódnak a sötét dolgokhoz... Nem erre gondoltam. Az előbb tett egy olyan kijelentést, amiben a felelőtlen szülőket bírálta. Soha senki nem bírálja őket, akiben nincs benne a gyengédség írmagja. - vonom fel picit a szemöldökeimet, ismét félrebillentve a fejem. Ő játszani akar. Én pedig beleléptetem a legóba. - Meglepődne. Az emberek egyik mozgatórugója a gyilkosság. Hallott már arról a kifejezésről, hogy casus belli?
Hümmögök kicsit, megvan miért járok ide, mert értelmes lény, nem úgy mint az emberek. Mármint én még normálissal nemigen találkoztam. Nem mintha annyira vágynék a társaságukra, nekem akkor tökéletes, ha holtak, vagy az őrületbe kergetem őket. - Mármint a horrornak nevezett vacakok? Csillámló vámpírok, meg a többi hasonló szenny. Pedig, ha tudnék, hogy sokkal több a horror kint, mint a tv-ben. Fogalmam sincs miért hoztak létre. Talán, mert a Zodiákus már nincs köztünk, ahogy Hasfelmetsző Jack is nyugdíjazta magát. Akkor az egy nagyon picike írmag lehet, ha igazán törődnék a felelőtlen szülőkkel visszavinném a kölyköket nekik, hogy jobban vigyázzanak rájuk. De nem teszem, sokkal jobban szeretem, amikor sikítanak, és sírnak. – fonom össze a karom a mellkasom előtt. Nem-nem, bennem gyengédség sincs, kivéve, amikor gyengéden töröm ki valaki nyakát. - Az lehet, hogy a mozgatórúgója, mégis inkább mással végeztetik el a piszkos munkát. Igen, a ürügy a háborúra. Mint a szarajevói eset 1914-ben. -
A kérdésére és a kifejtésre egy kicsit meglepődöm. Szűkebb a látóköre talán, mint hittem. De... mit vártam, őszintén? - A klasszikusokra gondoltam itt inkább. A Lugosi Béla-féle Drakulára, az Alienre, a Halloweenre, a Rémálomra az Elm Utcában. Az emberi kreativitás hatalmas. A Zodiákus... Leigh egy hírhedt pedofil volt a San Francisco öböl körzetében. Velem is konzultált Melvin, miután az egyik imposztora felhívta élő egyenes adásban a televízióban. De ezt ön is tudja, Emrys. Ön nem pedofil, aki szexuális örömöt szerez a gyermekek gyilkolása. Jack megint egy más lapra tartozik. Ön csak azt teszi, amit a legendája magára ruházott. De abban ott van a védelem is, nem csak a gyilkosság. - látom, hogy teljes tagadómódba állt. Jó úton járok. - Ferenc Ferdinánd merénylete. A bolhából elefántot politikai extrémista esete. A bérgyilkosság... az ennek a hétköznapi megfelelője.
Csak kicsit szusszanok fel a válaszára. Elég korlátozott a látásmódom, ez tény. De Jasont, és Freddy-t azért ismerem. Annyira nem vagyok analfabéta a műfajomban, csupán nem foglalkozom velük. - Jó, jó értettem.. Nosferatu és társai, világos. Nem, nem vagyok pedofil, nem érzek szexuális örömet se, ha éppen megölök valakit. Pusztán élvezem, ennyi az egész. Mégis milyen védelem van a legendában? Árulja el nekem, ha nem nagy kérés. Őrület, és gyilkosság, ennyi van benne. Minél jobban akarnak tőlem megszabadulni, annál jobban férkőzőm az emberek tudatába, végül saját maguk is megölhetik magukat, ha már nem bírják a nyomást. – ingatom a meg a fejem. Ha azt hiszi, hogy megérintenek engem a gyerekek, nagyon téved. - Amíg pénzt keresek vele nem érdekel minek nevezzük. -
Aggodalmat kelt némileg, hogy a hasonszőrűekkel sem ismerkedik. Pedig a legendák közül lehetnének akár barátai is. De nem érdekli. Láthatóan. - Meg kell hagyni az evilágiaknak, a képzelőerejük tényleg határtalan. Örömmel hallom. - ritka alkalom, de elmosolyodom előtte. Őszintén, ténylegesen. - Nos, ha nem bánja, kutattam egy kicsit. Vannak ellentmondások a mítoszában. Az első feltételezések szerint a szörny alakjában is rendelkezik arccal, képtelen hang- és képi felvételeket eltorzítani, egyáltalán nem foglalkozik a nyomai eltüntetésével és nincsen elmét befolyásoló képessége. A második revízióban mindezt megcáfolták. Azzal együtt, hogy kizárólag csak gyermekeket gyilkol, sőt... - elé teszek egy fényképet. - Azt is, hogy minden áldozatnak szánt ifjoncot megöl. Egyszer megtörtént igaz? Volt egy gyermek, akit ön mentett meg. - megtoldom az írásos tanúvallomással is a képet. - A pénz nem érdekli önt.
Eszem ágában se jutott barátkozni. Nem vagyunk olyanok, főleg abban a műfajban ahol vagyok. Mármint elég abszurd lenne minket kocsmázni látni, vagy valami hasonló. Közös öldöklés? Ó, dehogy, egyikünk se bírja, ha a másik területére tévedünk. Bólintok kicsit a válaszára, megríkatni akartam, nem azt, hogy őszintén mosolyogjon, amitől a hideg ráz, úgy egyébként. - Mintha bármit is jelentene, ha azt mondanám igen, bánom a dolgot, hogy kutakodott. Az első tévedik, mert tényleg nincs arcom, és ha akarnék kimászhatnék a tv-ből, mint a kutas kislány, Samara...És nagyon is befolyásolom az elmét, a gyengeakaratú emberek meghajolnak előttem. – megkeményednek a vonásaim, amikor meglátom a képet. – Nem mentettem meg..nem félt tőlem, ezért életben hagytam. Egyszerű a képlet. Nem lett volna értelme megölni egy olyan kislányt, aki nem féli a nevem, és nem voltam képes az elméjébe mászni. – azt már nem teszem hozzá, hogy ezt a gyereket keresték is, mivel a papíron van minden. Most érzem először magam legyőzöttnek, eddig mindig én távoztam elégedetten, mindig én voltam az, aki képes volt bőgésre bírni.. - Valamiből fegyvereket kell vásárolnom. De igaz, csak ennyire érdekel a pénz. -
Ismerem a fajtáját. Minden szétesik egy napon náluk, ha valaki a tökéletes szögből közelíti meg az ügyüket. Mi marad nekik, ha elveszítik a trónjukat? Otthon... Ardán, a legrosszabbak is összetartottak. Eru Ilúvatar pedig nagyon mikroszkopikusan avatkozott csak bele. Az, hogy Bilbóhoz került a Gyűrű? Az az atyám műve volt. A változatosság kedvéért pedig jó látni, hogy nálam van a magas lap, nem nála. Sokáig tartott a kutatásom. De gyümölcsöző volt. - Nem volt nehéz dolgom. Nagyobb az ön virtuális lábnyoma az enyémnél. Azért azt nehezen hiszem el. Ismerem Sadako-t. Ő képes az akaratát videóba önteni. Az megint más tészta, hogy Japán összes telefonvonalához képes hozzáférni. Az önnél gyengébbeket az őrületbe kergeti, tudom. - biccentek egy kicsit. De egy pillanatra büszkeséget érzek a vonásai láttán. Nem csak jó úton járok... Az Úton vagyok. - Erősebb volt önnél? A gyermeki elme tényleg egy varázslatos dolog. Miért vitte haza, Emrys? Mert nem a szülők voltak a felelőtlenek? Hanem a túravető tanár? Akit utána ki is végzett? - veszek elő még egy képet. A tanár kivéreztetett holttestéről. - Önellentmondásba keveredett, Emrys. Azt mondta, hogy csak a pénz érdekli, most pedig azt, hogy csak addig amíg a szükséges költségeit fedezi...
Most kéne felállnom, és kimenni innen, pedig még nem telt le az órám, amivel sosem foglalkozom. Viszont jelen pillanatban ezt tenném, de nem vagyok gyáva alak, én akartam játszani, végig is csinálom. - Persze, hogy egyszerűbb..Én a virtuális világ miatt létezem. Tulajdonképpen, ha rólam beszélnek már azzal is terjedek, ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni. Nekem nem kell az akaratom, ahhoz, hogy gondoljanak rám, elég a beszéd is. Főleg a gimnazisták kedvenc szórakozása emlegetni engem, játékot is készítettek rólam, még könnyebb megtalálni a gyengéket. Minél jobban szabadulni akar, annál jobban leszek a gondolatai tárgya. – de azzal, hogy megtalálta egyetlen jó cselekedetemet..sarokba szorított. – Kíváncsi volt, a kíváncsisága pedig megmentette. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Mert itt nem a szülők hibáztak, fel szoktam térképezni a helyzetet. A tanár pedig megérdemelte. Nem éppen a jó tanárok közé tartozott, egy fekély volt, amit eltüntettem. – vonom meg a vállamat. - Néha még én is keveredhetek abba. – hümmögök kicsit. – Már csak három perc doki. -
Éonokkal vagyok idősebb nála. Egyik "fivérem" Melkor végignézette velem a kis népirtásárt, mert nem szerette a tündéket. Ilúvatar gyermekeit úgy egyáltalán. Az evilágiak által sosem tapasztalt népirtásokat láttam. Mégis azt hitte Mr. O'Connor, hogy fogást talál rajtam. A büszkeség a bukás előtt... - Noha vannak nyelvészek, akik ennek a töredékeit talán tudnák értelmezni. - lejjebb billentem a naplót, hogy láthassa a színtiszta Tengwar írást. - Nem csak a gimnazistáké. Van egy fiú Ohio-ban, aki az ön képmására készített játékok miatt lett világhírű. Emrys... Milyen gyönyörűen összefoglalta a megszállottságot. - szinte tanárnénisen büszke mosolyt villantok rá. - Az evilágiak kíváncsiak. Az ügyet nem én csináltam, Emrys... Hanem az NYPD. De megmentette a kislány életét. Mára felnőtt. szociológus. Elképesztően sokaknak segíti a társadalomban megtalálnia a helyét. Én büszke vagyok rá? Ön? A jövőhéten találkozom vele... - Használja ki az idejét, Mr. O'Connor.
El kell fogadnom ezt is, egyszer az életben még én is elbukhatok. Talán egy picikét öntelt voltam, és megszoktam, hogy én távozom innen győztesként. De ez a bukás hatalmas, nem akartam ekkorát taknyolni. - Esti mesének biztos jó lenne. – fintorgok kicsit az írás láttán. Mondjuk nem kell attól tartani, hogy bárki elolvassa, amit írt rólunk. – Majd benyújtom a számlát, a világhírben segítettem neki, azért az már nagy dolog. Mert megszállottá teszem őket. – persze, hogy tudom mi a megszállottság.. mosolyára kissé felvonom a szemöldököm, nem tudom hova tenni. – Megmentettem, és ennyi, nem követtem az életútját. De gratulálok, biztos sok jót tesz a városban, ha a világot nem tudja megmenteni. Mégis minek találkozik vele? – kissé meghökkenek, nem tetszik ez nekem, és még nem tudom miért.
Győztem. Szinte tapintható az örömöm. Végre... eljött ennek is az ideje. - Az átka annak, hogy ha valaki egy nagyon távoli világból érkezett... - ami egyben áldás is. De sosem fogja megtudni, hogy róla miket írtam mondjuk. - Talán pont fordítva lenne jogos. Tudat alatt hihetetlenül népszerűvé tette önt. Már-már segített a kultusza felvirágzásában. - én pedig csak mosolygok tovább. - Egy tanulmányának vagyok a témavezetője és társírója. Az orvosi titoktartás értelmében természetesen nem mondtam el neki, hogy ismerem önt. Igazán csodálatos fiatal nő lett belőle. Büszke vagyok önre, Emrys. Az állóóra hangja zökkent ki egy kicsit... lejárt az egy óra.
Megadóan sóhajtok, győzött. Ezen nem tudok változtatni. Zavarni zavar, hogyne zavarna, leestem a magas lóról, és roppant kényelmetlen a porban ülni. - Lehetséges, de azt hiszem örül annak, hogy senki más nem tudja elolvasni. – nem mintha kíváncsi lennék mit ír rólam. Főleg most nem. A hideg ráz attól, hogy esetleg javuló tendenciát mutatok. Orvosolnom kell ezt a problémát. - Mindig is népszerű voltam. Nem érdekel mondjuk, bár lehet tudat alatt igen. – tény, hogy így még több sötét gondolkodású emberhez jutok el. – Értem.. Amúgy is régen volt már, nem hiszem, hogy emlékszik rám. Nincs szükségem, hogy büszke legyen rám. – fújtatok kicsit, közben felállok. Lejárt az egy óra, én pedig végre mehetek innen. – További szép napot. – biccentek kurtán, vihargyorsan el akarok menni, mondjuk egy kocsmába.
Néha jól esik a diadal. Főleg vele szemben. Nem sírtam, nem tombol bennem rettegés és fájdalom. - Vannak Fabletownban még olyanok, akiknek ez az anyanyelve. - jól sejti, most az áll benne, hogy a javulás útjára léptünk ma. Hümmögök kicsit a szavaira és jegyzetelek még pár dolgot. Valamit a saját maga iránti közönyösséggel is kezdeni kell majd. - Emlékszik önre... A városi legendák hatásaival foglalkozik... Az lehet, de nem változtat a tényen, hogy az vagyok. - mosolygok rá barátságosan. - További szép napot, Mr. O'Connor önnek is. - Jövőhéten találkozunk...
- Sejtettem, hogy nem egyedül ön jött ide. – magamhoz képest is halk vagyok, de meg kell emésztenem, hogy sikert ért el velem szemben. Mondjuk az üveg piával, ami a kocsiban van, valahol, mert rendetlen vagyok, és csak bedobtam. - Én lehet, hogy megmentettem, de más legendák az én fajtámból nem bírják, ha nyomoznak utánuk. – jegyzem meg, nem mondom ki, hogy tartok attól, hogy egy kedvesnek nem nevezhető kolléga nem fog vele úgy bánni ahogy én, pár évvel ezelőtt. A mosolyt pedig nem is próbálom viszonozni, nem is tudok..csak egy grimaszra futja. – Igen..találkozunk.. – csukom be magam mögött az ajtót.
Kezdőlap
