♔ Szeretném azt gondolni magamról, hogy bölcs vagyok, földhöz ragadt és megfontolt. Mindent kétszer átgondolok, mielőtt cselekszem, kivéve, ha elvesztem a fejemet, ami sajnos gyakran megesik. Nem bírom az infantilis hülyeségeket, a felelőtlenséget, a szétszórtságot. Ennek eredményeképpen sokszor elborul az agyam és a mérgem hevében cselekszem. Tehát nem a türelmes legendák csoportját erősítem.
Ettől függetlenül próbálok mindenkinek segítő mancsot nyújtani, ha szükségük van rá. Jó érzés, ha tudom, másnak sikerült valami. Ha ehhez csupán az én segítségem kell, mi értelme lenne megtagadni?
Ravaszságomat nem szoktam villogtatni annyira, főképp most már. Még szükségem lehet rá az életben, de egyelőre nagyon nincs hasznom belőle. Viszont az jól jön, hogy nem dúl bennem a versenyszellem. Szeretek a magam sávjában maradni, elég nekem a komfortzónám, nincs okom erőfitogtatásra. Én tudom, mire vagyok képes, másnak nem kell.
A kíváncsiságom és a tudásvágyam az, ami engem igazán vezérel. Most, hogy kikerültünk az emberek dimenziójába, minden létező tudás egy mancsnyújtásnyira van tőlem, csak a Farm kerítése választ el engem tőle. Nem értem, miért nem engednek el engem. Sokat tudok az embereről, túl sokat is... Ráadásul már be is bizonyítottam, hogy értek az emberekkel való kapcsolathoz. Hahó, segítettem a világ legrosszabb, leghiperaktívabb, legvirgoncabb, legszerethetőbb gyerekét visszajuttatni a saját fajtájához!

♔ Képzelj el egy hatalmas, két méter hosszú, majdnem egy méter magas nagy macskát. Farka további, közel 100 centiméterrel toldja meg a hosszát. Hatalmas, robosztus mancsai szinte tökéletesen kör alakúak, a lábai majdnem olyanok, mint a görög oszlopok. A teste vékony, elég alkohol után egy szárazföldi angolnával is összekeverhetnéd. Lomha mozgása ne tévesszen meg, izmai bármelyik pillanatban megfeszülhetnek és egy kecses mozdulattal előtted teremhet mielőtt még pisloghatnál egyet. Feje egy hatalmas labdához hasonlít leginkább, de a vaskos pofájáben rejlő éles fogak emlékeztetnek rá, hogy ezt ne emlístd meg neki. Fülei picik, de remekül hall velük. Bajszai hosszúak, egészen vállszélességig kinyújtózkodnak, fehér színűkkel kitűnnek. A szőre szénfekete, csillog, ahol a napfény megsimogatja, és alig felfedezhető foltokat rejt a mélysötét takarója, amiket csak akkor láthatsz, ha elég közel férkőzöl hozzá. A bundája tömött, a szőrszálai selymes tapintásúak, de hihetetlenül vastagok, mint egy emberi tincs.
A legcsodálatosabb része azonban a szeme. Borostyánsárga szemei szinte világítanak a sötétben, a fekete pupillájában bárki elveszne. Nem hatalmasak, de ahhoz éppen elég nagyok, hogy jelentős távolságból már kiszúrjon.
Nos, üdv neked, ez volnék él.

Egy apró, esetlen kis feketepárduc kölyök voltam. Fogságban születtem, de édesanyám rengeteget mesélt a hatalmas, izgalmas dzsungelről. Onnan jött ő is. Minden este, mielőtt lehunytam a szemem, arról mesélt, ő hogyan nőtt fel. Milyen volt az óriási levelű, több tíz méteres fák között rohangálni, milyen volt, mikor egy nagy vízcsepp pottyant a semmiből a feje tetejére, miközben a többi állattal kergetőzött.
Sajnos nem sokáig tölthettem a napjaimat az édesanyámmal. Az emberek keze által vesztette el az életét. Onnantól sokat álmodtam a hatalmas, izgalmas, ismeretlen dzsungelről. Mikor nagyon szoros volt a lánc a nyakamon, azt képzeltem, éppen egy másik párduccal verekszem, egy kígyó tekeredik rá, vagy fent akadtam egy indában, mert nem figyeltem.
Megnőttem. Megállíthatlanul nőttem, egyre több erőt éreztem magamban. Minden egyes nappal közelebb kerültem ahhoz, hogy letépjem magamról az öreg vasláncokat.
Nem is tudom mennyi időbe tellett, mire sikerült kiszabadulnom. Nem volt kérdés, hogy elmenekülök, egyenesen a dzsungelbe, és magammal viszem mindezt, amit megtanultam az emberekről.

Sokáig nem is láttam többé embert. Senki nem sejtette, mi történt velem, csak annyit tudtak, szeretek magamban lenni. Azt hitték, elvándoroltam a családomtól, hogy magányosan élhessek. Idővel megismertem a farkasokat, Balut, és Sir Kánt. Nem mondom, hogy túlságosan jóban lettünk volna, de tiszteltük egymást, és ez volt számomra a legfontosabb.
Nem volt kérdés, mikor megtaláltam az elhagyott ember kölyköt, hogy elcipelem a farkasokhoz, ott tudják etetni, most születtek kölykök. Tudtam, hogy egyedül nem élné túl, az ember kölykök sokáig tartó gondoskodásra szorulnak.
Sokszor ránéztem, jól cseperedik-e, mindene meg van-e. Gyors iramban fejlődött, és a farkasok remekül viselték a gondját. A segítségemmel rengeteg mindenre megtanítottuk a kisfiút.
Sir Kán azonban visszatért. Megfenyegetett minket, hogyha a fiú nem megy el, megöl mindenkit vele együtt. Tudtam, hogy vissza kell vinnem az emberekhez. Balu, a medve tartott velem a feladat elvégzésében. Nehéz akadályok gördültek elénk az utunkon, ráadásul úgy a szívünkhőz nőtt mindkettőnknek ez a csodálatos gyermek, de neki is így volt a legjobb. Egy rendes embernő vette gondozásába.

KÉPESSÉG: Elképzelhetetlenül gyors vagyok. Bármilyen terepen képes vagyok tartani a 150 kilométer per órás sebességemet.

Ki szeretnék jutni a Farmról, és szeretném magammal vinni azokat, akiket megszerettem itt tartózkodásom alatt.

Maugli, az embergyerek. A szívemhez nőtt a rosszcsont, pedig sok galibát okozott nekem.
Balu, a legjobb barátom. Teljes ellentétek vagyunk, állandóan az agyamra megy, de nem bírnék nélküle ki a Farmon egy percet sem.
Ká, a kígyó és Sír Kán, a tigris, akik mindketten kihúzták nálam a gyufát. Sír Kán régi riválisom, és itt is megnehezíti az életemet.
Molly Grue, az embernő, akiben vigaszt találok, ha eluralkodik rajtam a tehetetlenség. Általában nem mutatom ki, hogy baj van, csak hozzábújok, és egymásnak nyújtunk menedéket.

A Farmon locsolgatok növényeket.