Bolyongás. Céltalan lépések sorozata New York sötét sikátoraiban, a veszélyben. Bárhol érhet a vég, bárhol feltűnhet egy vérmes eb, egy gyilkos betegséget hordó patkány. Idegesen erre tévedő, esetleg csempészet miatt tudatosan itt lévő emberek. Kullancsok, bolhák és egyéb kártevők. A felsoroltak egésze fenyegeti az ártatlan macskát, ki még nem ismerheti ezt a helyet. Azonban én ismerem. Tudom, merre van a legrövidebb menekülőút. Tudom, melyik résben tűnhetek el úgy, hogy soha meg nem talál senki. Tudom, melyik szemetesben találni a leghúsosabb halakat. És azt is tudom, hogyan állítsam magam mellé az itt élőket. Mindent tudok, ami a túléléshez szükséges.
Azt várná az ember, mennyire izgalmas napról napra élni. Van, aki kipróbálná egy hétig például. Én mégsem élvezem. Érzem, hogy nem élhetek egy sikátorban, mert unalmas. Elindulok hát a szebb jövő reményében. Ki tudja, mily hosszú lesz az út? Én nem tudhatom. Ki az, aki megmondja, hol lelem meg az igazi lakhelyem? Nékem senki, ezért csak megyek. Éltem hosszabb, mint ötven emberé, így ráérek. (Az utóbbi időben mégsem öregedtem semennyit. Megmaradtam két-három éves burkomban.) Sétálok, futok, menekülök már vagy három napja, mégsem látok semmit, mi megfelelne, így hát megyek tovább. Egymás elé rakosgatom szép sorba mancsaimat. Elhagyom a sötétség uralta utcákat. Vissza már nem térek. Unalmas volna ismét itt élni. Ezért csak puhán lépkedek a kemény talajon, füvön és macskaköves utakon. Körülöttem a természet absztrakt, őszi színkavalkádja figyelhető meg, s a macska fiának könnyedén elvonhatja figyelmét egy kósza, sárga falevél, vagy a közelben lévő macskacsapat egy kutyával a közepén.
Az én figyelmemet utóbbi vonja el, s bármennyire nem szeretek beleavatkozni mások dolgába, kíváncsiságom hajt. Visz egészen az állatok tömegéig, ahol egy fehér nőstényt véd négy cirmos. Hősiesen küzd mind a négy, ám erejük nem egyenlő a kutyáéval akkor sem, ha összeadódik.
A legnagyobb macska hátratántorodik, amint a bestia az orrával arrébb pöcköli. A többiek is így végzik, de sebeik gyorsan begyógyulnak. Nem érte őket halálos harapás.
- Te jössz, szépségem. - vicsorog a dög. Hogy kire? Nem rám, annál sokkal rosszabb a helyzet. A fehér angyal a következő célpont. Ezt azonban nem hagyhatom. Nem akarok hősködni, mégis úgy érzem, tennem kell valamit. Megbabonázott a fehér bunda, s az ártatlanságot, kedvességet árasztó szempár.
Egy időben mozdulok a vérmes bestiával, s ahogy ő harap, számomra elsötétül a világ. Halk zene szól fejemben, gyászszene, s egy főtéren látom önmagam. Köröttem bitófák állnak, s vérben úszó emberek lehelik ki éppen lelküket. Ismerős a hely, de nem tudom beazonosítani. Sosem jártam itt. Egy börtönben születtem, s a csatornán át menekültem. Biztosan nem jártam ilyen helyen.
Felriadok. Levegővételem sebesebb, mint a modern világ. Szívem is hevesen ver, s csontjaimat mintha egy pillanatra nem lennék képes mozdítani. Kevés a levegő, hisz körbeállnak. Mindenki a földet pásztázta, míg meg nem hallottak. Egyből felkapták buksijaikat, s ijedten néztek rám. Nem értem, mi történt velem, vagy hogy hol vagyok, de a csapatot megismerem. Azok, kik védték a fehér angyalt. Hát akkor mégsem haltam meg. Élek, s az amgyal egyre közelít. Érzem, csukódnak szemeim. Fáradt vagyok, mégis tartom magam kíváncsiságból.
- Megmentettél… köszönöm! - a bundája is van olyan selymes, mint a hangja? Oh, bár hozzáérhetnék, bár jobban szemügyre vehetném. Fáradtan nem megy, de mi lesz, ha felébredek, s akkorra eltűnik az angyal? Nem, kizárt, hogy ismét elaludjak.
Egy nedves orrocskát érzek fejem búbján, s megilletődök. Megpuszilt egy angyal. Hogy lehetséges ez? Nincs alkalmam belegondolni, mert az ólmos álom lehajtja pilláimat. Még érzem, hogy egy puha bumdájú nősténymacska hátamra hajtja fejét, s egyenletes szuszogásba kezd. Vigyáz rám álmomban.