Mikor megtestesültem, akkor vált csak igazán mókássá minden. Már nem voltam legendákba zárt szellemként rákényszerítve, hogy visszafogjam magam, nem korlátozódtam csak idézésekre.
Aranykoromat éltem, persze, a Hivatalnak annyira nem tetszett, nekem meg nem akaródzott közösködni. Nem fogok megint behódolni, ahogy évszázadokig tettem.
Belekóstoltam az emberlétbe, és nem engedtem el. A cigi, ivás, drogozás semmi volt, csak a kezdet. Megtapasztalhattam, milyen a valódi gyilkolás, mikor testeddel érzed a kimúló élet rezgéseit. Már nem csak láthattam a vért, nem csak képzeletbeli ruhámra száradt -
igazi, vörös folyadékot onthattam, annyit, amennyit akartam.
Arra is rá kellett jönnöm, hogy valamiből meg kell élnem. Egy drogmaffiára találtam, ahol hamar elértem a csúcsot, remek kereseti forrás, nem akarom feladni, úgy sem, hogy azóta ismernek engem,
tudnak rólam, így bérgyilkos felkéréseim is megsokszorozódtak.
Néha, unalomból üveggömbös jósnak tettetem magam New York lepukkantabb területein, hogy a hagyományoknak élve hazug arcképeket mutogassak nekik.
De nem csak pénzért ölök. Még mindig vannak hitetlenek a világban,
akik nem fogadják el a létezésemet, és olyanok is, akiket az utcán szúrok ki magamnak. Nem tehetnek róla, hogy volt-e bűnük vagy sem, nem tudom, nem igazságszolgáltató vagyok - rosszkor voltak rossz helyen.
Hatalmam van, amit használok.
Pletykák terjengenek azonban egy incidensről, ami máig nem lett bizonyítva.
Volt egy alkalom, egy kliens, aki megidézett. Ember volt csupán,
semmi több. Hogy kíváncsiság vezérelte-e, vagy halálvágy, sosem tudtam meg - ott, mikor megjelentem, egy pillanatra egy számomra ismeretlen érzés fogott el, ahogy a szemeibe néztem. Egy pillanat volt csupán, az sem biztos, hogy felfogta, már a város másik felében jártam.
De ez csak pletyka. Legenda. Azokról meg mind tudjuk, hogy nem valóságosak, igaz?