Lehajolni a kis üvegasztal fölé, kezünkben egy körbecsavart két dolláros bankjeggyel (mert baszd meg, már megint nem fizettek ki rendesen - tíz dollár két dolláros bankjegyekben, mert hogy ezek a bankjegyek amúgy ritkák, szívi, sokan nem is hisznek a létezésükben, keress valami hülyét E-bayen, akire rá tudod sózni őket ---- na de amúgy a fizetőm hülyéje valószínűleg én voltam), és határozott mozdulattal felszívni a csíkba rendezett fehér port. A cucc jó eséllyel valami harlemi konyhában főtt, úgy mart, mintha valaki chiliport rakott volna bele... öhm, ahelyett a dolog helyett, amit egyébként a kokainba szokás rakni. Nem is értek nagyon ezekhez a hülyeségekhez, vagyis ahhoz semmiképp sem, hogyan kell őket megfőzni, viszont ha egy ehhez hasonló szar kerül hozzám, na azt például már felismerem. Megérzem.
Bogarak másznak a bőr alatt, rövid időn belül már lekaparnád a saját bőrödet, egy ponton még visítasz is. Az orrod is vérezni kezd. A vér végigfolyik az álladon, a melledre csöpög, petty, petty, petty (ez amúgy lehet, hogy nem is a saját véred), elgondolkodva törlöd meg az álladat, miközben a semmibe révedsz és látod magad előtt a világ megteremtését.
Aztán ez így megy még jó ideig.


Aztán napokkal később, kipihenve, új emberként megérkezek próbálni. A tíz dollárodból bedobtam vagy négyet a közös kasszába, hogy legyen miből bérelni a próbatermet, ami már majdnem stúdió, nem profi, de azért valami - mert valami haverunk anyjának a garázsát meglátásunk szerint már kinőttük a húszezredeik Youtube megtekintéssel.
És most már hetvenezernél járunk. Feszült izgalommal nyálazom át valaki más laptopján a Youtube kommenteket, azt nézve, hogy milyen országokból írnak oda, azt nézve, hogy ki mit ír benne épp a melleimről. Valaki leszarozott, én meg idegesen nyögtem a képernyőbe egy baszd meget, mire a zenekar fáradt, másnapos arcai rám szegeződtek.
- Már megint egy? - teátrális sóhaj.
- Marc, ha megint a zenekar profiljáról küldöd el a francba, én esküszöm, kibeleznek! - fenyegető hangnem.
- Csináljatok úgy, mintha nem vettétek volna észre, jó? Tudjátok, mint a természetfilmekben, csak megfigyelünk, de nem avatkozunk közbe. - teljes rezignáltság.
Aztán egy emberként felém fordultak, de én addigra már valami középkorú nemi betegséggel átkoztam a komment író ősibb foglalkozást végző édesanyját, pár keresztény szent nevét hozzáfűzve, aztán lefagytam picit, mert hát negyedszerre sütöttem el a "cseszni" szó bizonyos ragozott formáit, és nem voltam egész biztos abban, hogy ez újonnan tényleg egy divatos káromkodás-e, vagy csak én csípem, és ezen mélázva felnéztem rájuk. Aztán meg dühös lettem.
- Jó, tudjátok mit? Basszátok meg ti is!
Erre ők meg kinevettek.


- Szóval akkor biztos nem jössz?
Nyújtózkodtam az ágyban. Ásítottam. Délelőtt tíz. Ideje lenne lefeküdni lassan.
- Lesz ott napfény és fel kell vennem egy nadrágot, nem?
- Hát... az állatkert már csak ilyen hely, tudod. Nem tudom, Marc, szerintem neked tetszene nappali fényben is a Central Park.
- Aha, biztos. De azért ne számíts rám.
Drámaian, de olyan viccesen drámaian körbejárta az ágyat, és szónokolni kezdett, mert ez egy művészi fasz, és mindig szónokol, ha alkalma nyílik rá.
- Kerülöd a napfényt, fehér a bőröd, és...
- És? - Unottan felültem.
- Tudom, mi vagy.
- Mondd ki!
Idáig süllyedtünk. Hogy ez a párbeszéd most tényleg megtörténik. A szekunder szégyentől szinte tompa kanállal vágnám fel az ereimet.
- Antiszociális rohadék faszkalap. Na léptem. - Lehajolt a földre a táskájáért, és megindult az ajtó felé.- Majd csinálok neked pár képet a zsiráfokról, jó?