Mostanában nem figyeltem rá eléggé, tudom, és ezt az orromra is kötötte, azzal, hogy sokat elégedetlenkedett, de nem panaszkodott. Sosem teszi, ha mégis, az egy kisebb vita közepén szokott történni, így igazából nem is panaszkodás, csak elmondja, hogy mi miatt is jutottunk oda, ahova. Általában én vagyok figyelmetlen, amióta egyre többet dolgozok, egyre figyelmetlenebb is vagyok, nem veszem észre a szükségleteit, és a vágyait. Pedig azok bennem is megvannak, mindig is megvoltak, egyszerűen csak elnyomom magamba, mert úgy érzem sokkal fáradtabb vagyok, mint átlagosan bármikor. Nem szereti ezt a helyzetet, tudom, de ő is tudja, hogy ezt értünk teszem, nem a legjobb módszerek, de szeretném, ha megint olyan ruhákat vehetne, amilyeneket tegnap hazahozott, mert tetszettek neki, tudom jól.
Sosem akartam, hogy ilyen sorsra jussunk, még mindig magamat emésztem emiatt, én rontottam el, nem kellett volna az egészbe belemennem, és nem jutunk erre a sorsra. De bolond voltam, és mindenünk oda, ami egykoron a miénk volt. Engem mégsem ez szomorít el, hanem az, hogy részben az ő boldogsága is elveszett, amit egykoron megtudtam adni neki, azt már nem, és tudom, hogy ez kicsit fáj neki. Nekem is, de csak mert nem látom igazán boldognak, olyan jóízűen nagyon rég nem nevetett, mint egykoron, és ez hiányzik.
Ezért is készítek neki vacsorát. Elkéreckedtem előbb, mert már nem volt munka, és mivel jól dolgozom el is engedett a főnököm, Belle pedig ma tovább marad bent, szólt, így van időm mindenre. Bevásároltam a vacsorához, én nem nagyon tudok főzni, így még receptet is szereznem kellett, de mindent megoldottam, igaz, időbe telt, és nem is volt olyan könnyű, de az ő nyugalma fontos nekem. Mostanában nem bántam vele jól, ez meglátszott mindkettőnkön, nyúzottabb vagyok, nem csak a munka miatt, hanem amiatt is, hogy félek attól, hogy elveszítem. Nem az emberi formám féltem, amióta vele vagyok ezek nem érdekelnek, ha haragszik rám, akkor sem kuncsorgok neki, hogy adja vissza azt, amit bármikor elvehet tőlem. Nem ez a fontos, hanem az, hogyha elmegy, belőlem egy hatalmas részt kitép, és viszi magával. Ha egyszer elege lenne belőlem, és abból, hogy mennyire figyelmetlenné váltam, a legjobb részemet veszítem el, mert ő az én legjobb részem, miatta vagyok jó én is, miatta nem váltam még vadállattá.
Most is. Senki kedvéért nem szenvednék egy lasagne elkészítésével, de egy dologra még az ő szerelme sem tudott rávenni. Mégpedig arra, hogy a tésztát is magam gyúrjam, majd süssem meg. Igaz, időm se lenne azt elkészíteni olyan gyorsan, annyi időm azért nincs, hiába próbálkozom minden időmet rászánni. A szószt viszont sikeresen összeraktam, lehet valamiből még kicsit sok is lett, mert nagyon erős vörös színe volt, amikor beraktam a sütőbe a tésztarengeteg között. Mindegy, azt hiszem a szándékom fontosabb, mint az, hogy tényleg sikerül vagy sem, de ha annyira ehetetlen lenne, hogy még a kukának se szívesen adom, vettem fagyasztottat is, ami talán kárpótolja azt, hogy az enyém borzasztóra sikerült. Azt mondták ez egyszerű, nem lehet elrontani, de azok nem ismernek engem, és nem tudják mit vagyok képes művelni egy konyhában.
Amíg a sütőben sül az étel, én egy szép terítőt keresek elő, túl nagy a kis asztalra, így félbe kell hajtanom, így kétszeresen rakom rá, vastagabb, és ha leöntöm borral, nagyobb területen is lesz koszos, de reménykedek benne, hogy nem öntöm le. Az asztal közepére egy gyertyatartót helyezek, majd a benne lévő gyertyát már meg is gyújtom. Pillanatok kérdése, hogy hazaérjen, szerencsére a sajt is pirul már a tésztán, így csak a tányérokat pakolászom, majd az evőeszközöket, és a szalvétát. Ahogy az asztalra nézek, látom, hogy valami hiányzik, és az nem az étel. Valami fontos, ami színt vinne az asztalba, a fehér terítőbe, és a fehér tányérokba.
Mint egy kis villanykörte, megjelenik a fejemben az ötlet, és már szaladok is az ablakhoz, ahol egy kisebb rózsabokor van, kezdi kinőni a cserepet is, de eddig sosem volt időnk átültetni, az is csoda, hogy még él. De vannak szép rózsák is rajta, így azokat óvatosan levagdosom, az új hajtásokat nem bántom, hogy azok is szépen kivirágozhassanak, amit pedig összeszedtem, egy vázába teszem, majd megy a gyertya mellé az asztalra.
A konyhai óra jelez, hogy kész a vacsora, így ki is szedem, de szinte olyan gyorsan el is engedem, a kesztyű nélkül kaptam ki, nem fogtam sokáig, mégis kicsit megégette a tenyerem, és amíg én azt hűtőm, nyílik a bejárati ajtó, és feleségem hangja szeli át a teret. - Hazaérteeeem - húzza el az e betűt, én pedig mosolyogva kapom ki a kezem a csap alól, majd zárom el a vizet, hogy amint belép engem lásson, és a terített asztalt. - Hát ez meg...? - látom a szemén a meglepettséget, az ámulatot, és azt is, hogy nem érti mi történik most.
- Gondoltam ez ma a te napod lesz, hogy pihenj, és ne kelljen főznöd, így csináltam bocsi vacsorát is - épphogy nem nevetek azon, hogy biztosan borzalmasan rossz lesz, ő mégis meghatottnak tűnik, aminek örülök, hiszen ez volt a cél. Hogy ez ma az ő napja legyen, és végre megint boldognak lássam, annyi idő után.