♔ Nap, mint nap hallani a lakók szitkozódását, amikor belebotlanak ezekbe a növényekbe, amik látszólag senkihez sem tartoznak. Nagyon szépek, gyönyörűek, de mindig útban vannak, és mindenki a szomszédját hibáztatja érte. A cserepes muskátlierdő jellegzetessége, hogy mindig az épület más-más pontján lelhető fel.
Minél többször fordul vele olyan elő, hogy a saját keresetéből kell kipótolnia a közös költségben bekeletkező hiányt, annál többször jut eszébe, hogy talán mégis csak jobb volt neki akkor, amikor még egyedül lakott, és nem engedett senkit saját háza környékére. Legfeljebb szolgának, nevelési célzattal, mondjuk az egyik leányának mostohagyermekeit. Elvégre azzal a céllal intézte úgy ügyes-bajos dolgait, hogy ne kelljen egyedül laknia, hogy a közösség segítségére legyen számára az anyagi terhek tekintetében, ami pedig egykor, mikor még a Hivatalnál dolgozott nyugállományba való vonulása előtt, nagy szónak számított. Fukarkodtak ám alaposan a mezei bűbájkészítők fizetségével annak idején. Hogy mára már megengedhetné magának, hogy az épület összes lakását kivásárolja, és nyugalomban, békességben élhesse le hátralévő örökkévalóságát, az egészen biztos, sőt, ha akarná, még olyan pofás kis palotába is költözhetne, mondjuk a Kardashianok szomszédságába, és akkor nem kéne megvárnia minden este a fél nyolcat, hogy láthassa a legújabb epizódot. Zubkova asszony azonban a megszokások embere. Ahogyan annak idején is megszokta az erdőszéli magányt, itt, ebben a földi börtönben is hozzászokott ahhoz, hogy pontosan hallja, a szomszédban éppen mikor ki telefonál, esik neki a másiknak, vagy éppen szerelmeskednek a takaró alatt, amit egyesek szemérmetlenül adnak a világ tudtára megállni nem akaró, hangos sóhajokkal. Bosszantó, bosszantó, de valahogy mégis már hozzá tartozik az, hogy laknak körülötte, mégpedig nem is kevesen. Ezúttal azonban az a Boone fiú itt hagyta a lakását, illetve itt hagyatták vele, amikor hetekkel ezelőtt a végrehajtók kilakoltatták vagy három tucat figyelmeztető levelet követően, melyek mind azt mondták: Boone, pakolj, cuccolj. Ez többek között jelenti azt is, a bank tulajdonába kerülő lakás új lakosra, meg persze vásárlóra vár, de azt is, hogy éppen őrá hárult az a feladat, hogy megoldja azt, a fennmaradó közös költséget saját bevételéből finanszírozza. Akkor pedig még nem is beszéltünk arról a rengeteg, átkozott muskátliról sem, amiket egészen biztosan az ifjú Mr. Boone hagyott hátra, hiszen bárkit is kérdezett arról, kié ez a rengeteg gaz, mindenki hárította a kérdést. Az pedig nem lehet, hogy hazudni próbáltak neki. Így tehát, három különböző számla másolatával a kezében közelíti meg a megüresedett lakást. Az épület egyetlen működő liftjére különös módon várnia is kell, mintha valaki beelőzte volna, de már nincs mit tenni. Türelmetlenül toporog egy helyben a hetediken, mígnem az ősrégi szerkezet fel nem érkezik hozzá, majd fél percre rá ajtaja kinyílik, hogy Yuliya látóterébe a muskátlidzsungel kerüljön. A számlakivonatokkal a kezében indul meg az ajtó felé, ahol még mindig az előző lakó neve szerepel, bár mostanra már nem is az a néhány papír, vagy pár tucat cserepes virág az, ami kicsit is érdekli. - Hé! Maga! Álljon meg egy pillanatra, aranybögyörőm. – még végig sem méri az idegent hirtelenjében. A portás biztosan beengedte. Csak az a kérdés, hogy mire fel. Nem úgy néz ki, mint aki látogatóba jött, hiszen elég célirányosan ragadt meg az üres lakás ajtaja előtt. - Magát meg ki engedte be? Maga talán az új ingatlanos? Helyes. Az előző négy hét alatt egy vásárlót sem hozott. – bosszankodik főleg csak magának, ahogyan arra az ingatlanügynökre gondol, aki azt ígérte, majd seperc alatt keres ide új vásárlót, és Zubkova nagyasszonynak csak ne fájjon a feje emiatt. A tárcájának persze már rég mindegy. Nem is számít, kifizetteti a számlákat az ingatlanossal, vagy a bankkal is, ha kell.
I don't have to please no one & I don't give a damn 'bout my bad reputation ♥
Boone egy elfaszott baszfej. Úgy szórta azt a kevés, szaros kis pénzét, mintha valósággal fán nőne. Még akár így is lehetne, hiszen egy olyan világban élünk, amiben megtalálhatóak a varázslatosan mágikus tárgyak, így nyilván van, aki birtokában van mondjuk egy repülő seprű, vagy az égig érő paszulyt termő varázs bab, vagy, ne adja ég, egy arany tojást tojó tyúk, vagy éppen egy pénz fa. Miért ne lehetne így? Boone-nak persze nem volt, soha sem volt pénz fája – de úgy csinált, mintha lett volna. Gondolom, hogy kellően el is adósodott. Nem is olyan régen – úgy egy hónapja, talán? - a pultnál picsogott az egyik haverjának. Szegény, mint a templom egere. Nincs pénze. De lehetne, hiszen dolgozik. De még sincs. Mindig elbulizza. Ki fogják dobni. Aztán, ha már nem lesz hova hazamennie, ki fogják rúgni. Az utcára kerül. Üres zsebbel, és még üresebben kongó fejjel. Most komolyan, hazudjak, és mondjam azt, hogy mennyire rohadtul sajnáltam, sajnálom? Persze, hazudhatnék is akár. Rohadtul sajnálom. Tényleg. Sajnálom. Komolyan. (Nem megy ez nekem, mi...?) Aztán, már éppen készültem távozni a Rouge-ból. Volt jobb dolgom is a Red Keepben, mint, hogy annak a szánalmas szerencsétlennek a siránkozását hallgassam, vagy nézzem. A Rouge ugyan az én birodalmam, de az én ügyfeleim egy egészen kicsikével magasabb szintet ütnek meg, mint az itt lebzselő tagok. Ugyan ide sem New York alja tér be, lévén a szórakozás itt roppantul kemény pénzekbe fáj az arra vágyóknak. Oh, de az én ügyfeleim... ők New York krémje, a felső tízezer, a gazdag, kékvérű, beképzelt, egoista üzletemberek, mágnások, építészek, színészek, színésznők, botrányhősök és hősnők. Az elit. Éppen egy ilyen, két személyes partira tartottam, édes, gyöngyöző pezsgő-, eper-, és az egyik, nagy, new yorki építész társaságában, amikor az a roppantul jó ötlet megfogant a fejemben, és szöget ütött benne. Az építész sem tudta elfelejteni, pedig kellően emlékezetes volt az éjszaka. Tehát a tervem. Szerencsétlen Boone elvesztette a lakását, mivel nem fizette a számlákat, meg a lakbért – mert szeszt, különféle drogokat, és ilyen-olyan kurvákat vett helyette -, ergo kilakoltatták. A lakás most üresen áll, és, amennyire én tudom – bizony, bizony, felkerestem Boonet, akit a munkahelyén találtam meg, mert az legalább még megvan – a lakás momentán nem a főbérlő-, hanem a bank kezében van. Így akárki, akármikor kibérelheti, vagy megveheti, hiszen senkinek, semmi köze hozzá, nem igaz? Így valahogy. És, hogy nekem ebben mi a biznisz? Veszteségesnek tűnik, lévén Boone szavaiért fizettem egy százast, így effektíve momentán mínuszban vagyok. De nem sokáig! De nem ám! Ha már most... tételezzük fel, éppen csak elméleti síkon, hogy, ha és amennyiben megveszem a lakást, úgy lesz egy új, az eddigieknél – a hotelen, a klubbon és a lakásomon túl – sokkal-sokkal kisebb ingatlanom. De az enyém lesz, és az is marad, ha rendesen fizetek. És a lényeg – tudom, hogy mind, epekedve erre várnak! -, hogy a lakásban történt dolgok még akár legálisak is lehetnek... Elvégre, egy lakásba csak úgy nem tér be senki. Se közember, se tégla, se rendőr – legalábbis ok nélkül nem. A négy fal között bárki azt csinál, amit csak akar. Egy nő büntetlenül kielégíthet egy férfit, vagy egy másik nőt – orálisan, análisan, vagy akár mindkét féle képpen, és még egyéb mocskosságokat is bevállalhat – és vica versa. Még pénzt is kérhet az ilyen-olyan kielégítésért, azt sem látja senki. És, amiről nem tudunk, az nem is fáj, és, ami még klasszisokkal jobb, hogy nem is büntethető. Szóval itt vagyok, Boone régi lakásában, ami momentán az én lakásom. Még akár pornó filmet is forgathatnék, az sem zavarna senkit sem. Fekete-fehér, decens ruhát viselek, ami mégis szemérmetlenül rövid, hozzá fekete, már-már veszélyesnek nevezhető, fekete magas sarkút, egy négyzet alakú kalapot és bőrkesztyűt, a kerek napszemüvegemet, és persze a fehér borítéktáskámat. A hajam, most éppen kanári sárga, ajkaimon fekete rúzs, szemhéjaimon hetyke tusvonal. Az ajtóra szerelt névtáblával fontoskodok. Még azt sem tudom, hogy miféle név, vagy felirat kerüljön rá, hiszen mindig más és más alkalmazottam fog itt tartózkodni a vendégével, majd a takarítónő. Éktelen sivítás üti meg a fülemet, minek okán a hang irányába fordítom fejemet. Orromon csúsztatom lejjebb a napszemüveget, és a fekete lencsék fölött nézek a felém iramodó asszonyságra. - Én is örvendek – veszem le a napszemüveget, és ejtem bele az apró, lapos táskába, úgy nézek a vénasszonyra. Hangom arisztokratikus élt vesz. - Nekem nincs szükségem semmiféle engedélyre – közlöm tényszerűen, mintha csak ez az univerzum egy sarkalatos pontja lenne, egyfajta törvénye. Mert, valljuk be, az is.– Minden út az én utam – közlöm, nemtörődöm, gőgös hangom, és hanyag eleganciával vonom meg a vállamat és előveszem a lakás kulcsait. Megállok a mozdulatsorban – az apró nyitó már a zárban, de még nem fordítottam el -, míg a nő még mindig nekem dumál. Én meg kinevetem. - Úgy nézek ki, mint egy ingatlanos? – a kérdés költői, választ nem is várok rá. – Nem – ingatom meg a fejemet. – Az új tulaj vagyok. Most pedig, ha megbocsát... meg akkor is, ha nem – villantok egy halovány, szinte bájosnak is nevezhető mosolyt a nagyira -, dolgom van – és ezzel el is fordítom a kulcsot a zárban.
Words: 824 ▲ Music: Bad reputation ▲ Note: You're living in the past, it's a new generation.
Kezdőlap
