Jeff & Ruby

Szórakozottan tekergetem egyik-, most éppen szőke hajtincsemet, jobbom mutatóujja köré, miközben balommal gondosan írom a pénzügyi listámat. Hozzáírok párszázezret a vagyonomhoz, és kipipálom azok neveit, akik a továbbiakban már egy krajcárral centtel sem tartoznak nekem, hovatovább már nem az üzletfeleim a továbbiakban. Elérkezett annak az ideje, hogy könnyes búcsút vegyünk egymástól. Csúnya dolog ez a halálipar...
Ez a három faszarcú azt gondolta, hogy csak azért, mert nem adok ki számlát mindarról, amit itt megvettek – legyen az pár pohár ital, némi drog, vagy esetleg egy-egy test -, rögtön el is van felejtve, hogy mennyi pénzt költöttek el itt. Amit igazából nem is költöttek el, mert nem fizettek egy vasat sem. Biztosan a jó szívem az oka mindennek... ha nem lennék egy bizonyos pontig olyan engedékeny, amilyen vagyok, akkor nem veszítené el mindenki a fejét, amikor közlöm, hogy elérkezett a törlesztés pillanata.
De, hát, kegyetlen a világ.
Már éppen befejezem a gondos vezetgetést az egyik könyvemben, és már elraktam minden holmit – a füzetet, a tollat, a számológépet – az íróasztalom egyik fiókjába, és az órára vonom íriszeimet, amikor kopognak-, majd benyitnak az irodám ajtaján.
Blazírt képpel nézem a férfit, és már-már unott ábrázattal hallgatom végig, hogy tulajdonképpen mit akar tőlem. Aztán, se szó, se beszéd, amikor befejezi a mondókáját, felemelkedek ültemből, és a férfi felé közelítek...
De ellépek mellette, egészen pontosan az ajtóhoz lépek, és valósággal feltépem a nyílászárót. A fiatal, pincér srác éppen most hagyja el a helyszínt.
- MEGÁLLNI! – rivallok rá szerencsétlen párára, aki először összerezzen, majd, mintha kővé dermedt volna, megáll, aztán vontatottan fordul felém. Balom mutatóujjával intek neki, hogy jöjjön közelebb. Amikor végre pofon karnyújtásnyi távolságban van, csak akkor vagyok hajlandó egyet közelebb lépni. Eleve alacsonynak számít a fiatal férfi, de mivel rajtam most is, mint meglehetősen gyakran, magas sarkú van, valósággal lenézek rá. – Azt hittem, hogy világosan fogalmaztam, amikor azt mondtam, hogy nem jöhet ide senki sem, bejelentés nélkül – most már nem kiabálok. Most sziszegek. Lehet, hogy ez még ijesztőbb is, mint, amikor óbégatok. – Memorizálhatod a feladatot, amíg az elkövetkezendő hetekben a vécékben pucolod a húgyot, a hányást és a szart – már-már bájos mosolyra görbül vérvörösre festett ajkam szeglete. – Most kezdesz – biccentem kissé jobbra fejemet, és a következő szempillantásban a srácnak HUSS! Hűlt helye sem marad.
- Ne nyalizz – csukom be az iroda ajtaját, és metszőn nézek Jeffre, míg elvonulok mellette, a saját helyemre. Mielőtt leülnék, kezemmel az asztal túl felén lévő szék felé intek. – Foglalj helyet. Teát? – mert az én faliórámon mindig öt óra van. – Én meg pont leszarom, Jeff – szívből jövő nevetés hagyja el ajkaimat, miközben teát töltök magamnak-, és a férfinek, ha kért.

Jeff & Ruby

Válaszára röviden és erélyesen bólintok, és töltök neki is meg magamnak is egy-egy csésze, élénkítő, fekete teát. Finom ívű, fekete csészealjon teszem elé, kettőnk közé pedig egy kis, csuprot, benne kockacukorral, valamint egy kancsó, jéghideg teát.
És csak eztán ereszkedek le a székemre.
- Szegény srác vésse az eszébe a szabályokat – hanyag eleganciával rándítom meg szép ívű vállamat. – Ha azt mondom, hogy nem jön be ide senki, akkor nem jön be ide senki, amíg az ellenkezőjét nem mondom – magyarázom. Nem hiszem, hogy sokat kérnék, vagy túlságosan is bonyolult lenne. Egyszerű, mint az egyszeregy. Easy as fuck! – Különben is... felhívhattál volna, és szegény párának nem kellene most a vécét olyan csillogóra suvickolnia, hogy enni tudjon róla. Mert minden este előtt enni fog róla, ezt már most garantálom – biztosítom e felől a pénzügyi tanácsadómat. Aztán a kellemesen meleg teába, a saját, ezüstszínű flaskámból öntök némi whiskeyt, majd kortyolok bele, bármiféle, egyéb ízesítést mellőzve.
- HAAH! – majdnem arcon köpöm a férfit, miközben olyan jól mulatok, és olyan fergetegesen szórakozok a kijelentésén és a feltételezésén. – Ne nevettess, Jeff. Nem most jöttem le a falvédőről, eléggé régóta űzöm az ipart, hogy ismerjem minden fortélyát és buktatóját – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, miközben tekintetemet a férfi acél színű íriszeibe vájom. – Ugye te sem gondolod komolyan, hogy a pénzemmel együtt dőltek azok a szánalmas férgek a sírgödrükbe? UGYE NEEEM? – indokolatlanul éles nevetés szakad fel tüdőmből. - Tudod nagyon jól, hogy nem szeretem, ha hülyének néznek... – a szemeimet forgatva iszok bele a teába. – Elvettem azt, ami nekem jár, amivel tartoztak nekem – újabb, hanyag vállrándítás. – Pánikra semmi ok, Jeff! – rikkantok, a vigyori macskát is megszégyenítő ragadozómosolyra feszült ajkakkal. – Ne veszítsd el a fejedet – kacsintok a férfire.
- Bassza meg, Jeff! Kezdem azt hinni, hogy aggódsz értem, és a szíveden viseled a sorsomat, és a lelked legmélyén valahol igenis szeretsz engem – teátrálisan kapok a saját szívemhez, majd egy képzeletbeli, örömkönnyet is elmorzsolok. Persze, ez az egész nem egyéb, csupán egy grandiózus performansz. Jól el is nevetem magamat a helyzet abszurdságán. - Tudom, hogy mit csinálok.

Jeff & Ruby

A férfi szavaira csak a szemeimet forgatom.
- Ugyan már... – legyintek, és nem azért, mert felelőtlen vagyok, hanem azért, mert a dolgok-, a pénzügyek egy részét elsimítottam, és a többivel sem lesz másképpen. Mármint, gondolom én. – Miért tűnne fel bárkinek is, hogy van itt olyan, akinek nincs zöldkártyája? – kérdezek vissza, cinkos mosolyra rántva vérvörös ajkaimat. – És ki mondta, hogy egyáltalán van itt olyan, akinek nincs? – persze, a tény az tény, és mind tudjuk, hogy az Államokban nem kifejezetten csípik az illegális bevándorlókat, de az is igaz, hogy a lány még nincs annyi ideje itt, hogy fel kelljen mutatnia egy igazi, hamisítatlan, valódi, eredeti zöldkártyát. Nyilvánvalóan eljön annak is az ideje, de addigra igényelnie kell egyet, és, ha nem kapja meg, well... van pár, roppantul ügyes és tehetséges, hamisító ismerősöm. Problem solved, bitch.
- Hogy... – ingerülten ingatom meg a fejemet. – MIT MONDTÁL? – tisztán hallottam és értettem is kimondott szavait, és PONTOSAN tudom, hogy kire és mire gondol Jeff. Azért kérdezek vissza, hogy legyen ideje meggondolni magát, hogy valóban fel akarja-e tenni ezt a lemezt, itt és most, pont nekem, amikor tökéletesen tudatában van annak, hogy mennyire mocskosul rosszul-, és érzékenyen érint az ügy.
- Bassza meg, Jeff, nyögd ki, hogy mit akarsz, és ne idegesíts! Miért jöttél ide? Mi a terved? Mit akarsz tőlem? – kérdezem, és hangom éles, és hegyesen váj a férfibe.

Jeff & Ruby

Módfelett érdekfeszítő – gondolom én, miközben a velem szemben ülő férfi arcát fixírozom, és a vonásaiból, a mimikáiból próbálok olvasni.
Akár hazudhat is. Hazudhatna is. Biztos nem esne nehezére, főleg akkor, ha valamiféle haszna is származna abból, ha elköpi nekem, hogy valamiféle besúgó járt-kelt az ÉN SAJÁT BIRODALMAMBAN.
Persze, az a sors iróniája, mosolya, vagy fricskája – attól függ, hogy melyik szemszögből nézzük a gyilkosságot, mint olyat -, hogy ezt a mocskos nyomozót én magam öltem meg. Saját kezűleg. Valószínűleg élvezettel, lévén az esetek döntő többségében, kilencvenkilenc százalékában, kéjes élvezettel ölök. És momentán ott tartok, hogy leges-legszívesebben még egyszer megölném azt a senkiházi, szar, szemét, szar alakot, aki ide járt nyomozgatni utánam, meg az ilyen-olyan bizniszeim után. Sokkal, sokkal kegyetlenebbül, kínok-kínjai között, mint, ahogyan amúgy végeztem vele eredetileg.
De már mindegy... hiszen a tag halott.
- Honnan tudod, hogy a kedves illető nyomozott utánam? – kérdezem, majd a teámba kortyolok. – Meg egyébként is... honnan tudsz ennyi mindent róla? Te írtad az adóbevallását, vagy mi a szar? – a kérdés költői, nyilvánvalóan nem gondolom komolyan, a szemeimet forgatom mellé, aztán újra a teába iszok, ízlelem a szesszel megkoronázott italt.
- Köszönöm a figyelmeztetést, Jafar – dorombolom, kétes mosolyra görbült ajkakkal. – És, mondd, mégis mit kérsz az információért és a tanácsért cserébe? – mert, ugyebár, ebben a mai, csúf, igazságtalan, mocskos világban semmit sem adnak ingyen. Még egy KIRÁLYNŐNEK sem, bassza meg!