Egészen dobhártyaszaggató lenne a csend, ha nem ketyegne a nagy intarziás állóóra a rendelőmben. Halkan körmölök a fehér, bőrborítású könyvembe: nem angolul, sosem angolul. Nem tudok angolul gondolkodni sem. Mégsincs akcentusom. A fájdalom nyelve a testbeszéd és a hanglejtés, nem a kimondott szavak. Olyan másod- vagy harmadlagosak olykor, hogy meglepődnének a pácienseim. Tabula rasa. Sokaknak szüksége volt a tiszta lapra itt. Eleinte nem értettem, nem tudtam. Nem is tudhattam. Akik a mi világunkból jöttek, ők más legendáriumban vannak. Én csak egy mellékszereplő vagyok. Nekem meg kellett maradnom önmagamnak. Hogy is mondta a Polgármester? A nagyobb jóért...?
Tizenkét óra harminckettő perc. Késik, már megint. De régen leszoktam arról, hogy kiszámlázzam azt is. Nem, én az vagyok, aki kiszámolja centre a pontos árat. Még akkor is ha ettől csak huzatosabb lesz a garzon, amiben élek. Elgondolkodom néha, hogy mit gondolna Ilúvatar. Átjött egyáltalán? Átjutott egyáltalán? Nem ezért lettünk megteremtve. De nem vagyok mondjuk Varda. Elbereth, ahogy becézik őt. Mit tett velünk az idő? Milyen... jelentéktelenek lettünk.

Rezzenéstelenül állom Emrys tekintetét, pedig még ott lángol benne a vérszomj. Akárhányszor nemet akar mondani az elmém a következő alkalomra, a szám igent felel. Mindezt miért? Csak hogy újra megríkasson. Ami nem nagy kunszt. Én nekem pedig minden átkozott alkalommal végig kell hallgatnom az összes gyomorforgató részletét a legújabb gyilkosságának. Sosem mondja meg előre, hogy mit fog tenni. Megtalálta a jogi kiskaput... Nem tudom megakadályozni...

De az bolondbiztos, hogy ki fogom bírni.