A legendás kapzsi király bekerült a való világba, veszély mindenkire, zárjuk be, jaj, jaj. Na, nagyjából ez történt, amikor ide kerültem, szóval az akkoriban alakuló hivatal úgy döntött jobb lesz, ha engem elzárnak a szörnyekkel meg a beszélő állatokkal a farmra.
Azt mondták a kesztyűm nélkül veszélyt jelentek az emberekre és mindenkire magam körül, szóval bezártak, hogy hagy taperoljam a sárkányokat. Mondhatnám, hogy ez túlzás, de van egy aranyszobor egy sárkányról valahol még a mai napig valahol a farm területén.
Azok az évek voltak a legrosszabbak. Egy idő után mindenki megtanulta, hogy elkerüljön engem én pedig hozzászoktam, hogy időről időre arra ébredjek, hogy egy boszorkány térdepel a mellkasomon és próbálja ellopni a lélegzetemet. Féltem eleinte, az a hely olyan, mintha az ember rémálmai válnának valóra egyszerre, de aztán idővel a félelem átcsap valamiféle furcsa, groteszk megszokásba. Időm pedig volt megszokni.
Most már akár úgy is tűnhet, hogy könnyeden beszélek minderről, de több évnyi terápia és mai napig tartó rémálmok vannak mögöttem. Élnek ott szörnyek, akivel az ádáz ellenségemnek sem kívánom, hogy találkozzon. Azt pedig mindenki érezte, hogy én nem vagyok odavaló, hanem ember. avagy könnyű célpont.
Azóta úgy hallottam, a biztonság sokkal jobb ott, de persze én már nem élek a farmon.
Időnként meglátogattak a hivatalból, amolyan elbeszélgetésre, de általában csak elvitték a bútoraimat (amik persze mind aranyból voltak) és beolvasztották őket. Kaptam újakat mondjuk. Mindenesetre az egyik ilyen alkalommal a közvetítő, aki jött beszélgetni velem, elhintette, hogy megtalálták a kesztyűmet. Onnan már csak idő kérdése volt, hogy némi fenyegetés és egyezkedés után megegyezzek a hivatallal, hogy a kesztyűért és a szabadságomért, támogatom őket anyagilag, tekintve, hogy egy kiapadhatatlan forrás vagyok. Másfelől, ha úgy döntök, hogy levágom a kézfejeimet, akkor nem mentek volna velem sokra. Megtettem volna, több mint száz év a szörnyek között elég remény vesztetté tudja tenni az embert.

Az első utam a kórházba vezetett, meglátogatni a lányomat. Igen, egy aranyszobor, de megvolt a saját kis kórterme arra várva, hogy valaki majd talál gyógyírt az átkomra. Azóta átköltöztettem egy nagyobb, egyszermélyes kórterembe, mindig viszek neki pipacsokat - sosem értettem, de azok voltak a kedvencei - és igazából egy kis oltárt már összehordtam neki azóta azokból a dolgokból, amiket tudom, hogy szeret. Hogy van-e bűntudatom? Hogy a frászba ne lenne, csak azért nem akasztottam még fel magam, mert elhiszem, hogy egyszer fel fog ébredni.
A kezdeti években utazgattam a világban, próbáltam magam megoldást keresni Kalliopé állapotára. Végigjártam Görörgországot, Ázsiát, de semmi sem volt már olyan, mint az én időmben, az én síkomon. Üres kézzel tértem vissza Fabletown-ba, ahol jobb ötlet híján letelepedtem. Volt még egy esélyem. Ha nyitva tartom a szemem illegális varázstárgyak terén, hátha találok valamit, amit segít. Azóta pedig egyre mélyebbre és mélyebbre esek a nyúlüregbe. A legjobb része pedig, hogy ez teljesen hidegen hagy engem.