Aki ismer, bizonyára tökéletesen tudatában van annak, hogy milyen kibaszott módon gyűlölök várni. Meglehetősen kevés dolgot utálok jobban a semmittevésnél, a mozdulatlanságnál, a tehetetlenségnél. Ilyen például a rasszizmus, az előítéletek - bármilyen meglepő is.
Minden egyes eltelt perccel azt érzem, hogy az életem értékes momentumai szaladtak tovább, puszta lélegzetvétellel, rebbenő pillákkal, és nem történik semmi, ami előre vinne. Én itt ülök, ebben a makulátlan, fehér-, gyanítom bőrhuzatos széken, rágyújtok, és az idő homokja folyamatosan, megállíthatatlanul, és visszafordíthatatlanul pereg.
A férfi erélyes mozdulattal löki be maga előtt a kávézó ajtaját, majd ugyanígy csukja be maga mögött, meglepően halkan kattan a kilincs nyelve. Bár nem nézek oda, tudom, hogy így van.
- Elnézést a késésért – megigazítja a sötétkék nyakkendőjét. – Ebben a helyiségen tilos – finom mozdulattal bök állával az izzó cigaretta felé – a dohányzás – közli szárazon, miközben helyet foglal előttem, velem szemben, az asztal túl felén.
Hanyag eleganciával pöccintem le a halálrúd hamvadó végét, mely most szürkén-, és feketén mocskolja be a makulátlanul fehér járólapokat, hovatovább, a képébe fújom a füstöt.
- Leszarom – közlöm, és pofátlan módon a cigarettába szívok, miközben vörös ajkaim szeglete kétes, kaján mosolyra rándul. – Maga, itt és most, nem egyéb, mint egy ügyfél, aki tartozik nekem. Nem is kevés pénzzel. Momentán nem zsaru, hogy parancsolgasson nekem, az istenért... inkább azt mondja meg, hogy miért hívott ide engem, mert, tik-tak, az idő telik, a napjai meg vannak számlálva, és ez a szám még csak nem is kétjegyű – soha nem voltam a kertelés híve, minek fussak fölösleges köröket, ha már így is többet kellett várnom, mint amennyit akartam?
- Nem tudom kifizetni az adósságomat. Most nem...
- Igazán sajnálatos – vágok szavába. - Ismeri a következményeket.
- Elúsztam a munkával – feleli.
- Abban bíztam, hogy nem az üres fecsegését, magyarázkodását és mentegetőzését kell hallgatnom majd, hanem perkál, és könnyes búcsút veszünk egymástól. A legközelebbi alkalomig – ugyanis minden péntek vagy szombat este betér a rendőr a Rouge-ba, és bizony keményen döngeti a lányokat, és ilyen-olyan drogokat is fogyaszt alkalmanként. És, olybá tűnik, nem mindenre elég a rendőri fizetés...
- Meg is kapja, ígérem, asszonyom. A jövő hónapban, mert...
- Úgy értettem, hogy most. Vacsorameghívásom van.
- Nem tudom. Sajnálom. Le vagyok égve – igyekszik nyugodt maradni, és úgy tenni, mintha méltó partnerem lenne, mégis kiskutya szemekkel néz rám. De nyilvánvalóan nem az, hiszen alighogy kimondta ezeket a szavakat, zavarba jön, lesüti pilláit, élére vasalt, fekete nadrágját fixírozza, mintha az oly’ annyira érdekfeszítő volna. A replikám erre a patetikus színjátékra: a képébe nevetek. Szívvel. Érzéssel. Nemes egyszerűséggel kinevetem a fiatal férfit.
- Ugye nem kell emlékeztetnem rá, hogy ki vagyok, és, hogy egészen pontosan mennyi pénzzel tartozik nekem? – hagyom, hogy ránk telepedjen az a bizonyos, sokak által ismert, kínos csend. El is szégyelli magát a férfi, látom rajta, a zsigereimben, a csontjaimban, a kibaszott idegsejtjeimben érzem. – A nagyobb kutya baszik, Pavlov. És kettőnk közül határozottan én vagyok a nagyobb kutya, ezt ne feledje. Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy üres ígéreteket tegyen nekem, egyrészt, másrészt pedig, súlyos, kemény pénzekről beszélünk. Egy olyan összegről, amely több, mint három számjegyből áll, és, amely csak gyűlik, és gyűlik, annak ellenére is, hogy már múlt hónapra ígérte a törlesztést – elgondolkodik. Képtelen állni a pillantásomat, lesüti szemét, a saját széke karfájába markol. – Egyezséget kötöttünk: mindketten tartjuk a szánkat. Ha szól a fakabát barátainak arról, amivel ténykedek, arról, ami a Rouge-ban zajlik, akkor én is szólok arról, hogy mivel mulatja a szabad estéit. Gondolom, azt ön sem szeretné. Eléggé rossz fényt vetne önre, ha kiderülne, hogy, nem, hogy nőkkel, hanem férfiakkal is kavar illegálisan, ezzel megcsalva a drágalátos feleségét, hovatovább, ha ez nem volna elég, szintén illegális, tudatmódosító szerekkel él. Van bizonyítékom, és ezt ön is tudja, megmutattam a fotókat, mert tiszta, nyílt lapokkal játszom, de ön csak sumákol és kamuzik, Pavlov – csettintek nyelvemmel. - De, ha az észérvek és a pénz nem győzi meg, igazán bemutathatna a feleségének, és a lányainak... hány évesek is a kis szíveim? Nyolc, kilenc? – biccentem kissé jobbra a fejemet, és élvezettel konstatálom a rémületet az arcán, ahogy leveri a víz, ahogy gyöngyözik az izzadság a homlokán és a halántékán, ajkai fölött. – Ne veszítse el a fejét...! – rikkantok, és könnyeden emelkedem fel a székről, hogy a kijárat felé vegyem az irányt.

Mire a kávézóból a Rouge-ba érek, az éj már az utcákra telepedett. Az irodámig kísér hű kutyám, majd odakint megáll az ajtó előtt. Aki betér a Rouge-ba, és velem óhajt beszélni, annak először Knave-vel kell tárgyalnia, és csak utána nyer bebocsátást az oroszlánbarlangba, ha én megengedem.
Az órára pillantok: öt óra. Mindig öt órát mutat. A teával telt csészébe minőségi vodkát töltök, és rágyújtok. Leereszkedem a mahagóni asztal mögötti, fekete bőrhuzatos székre, és átnézem a pénzügyi jelentéseket, melyeket az egyik hozzáértő írt, és minden leírt szót, és számot ellenőrzök – nem csúszhatnak hibák a számításaimba.
Nyílik az ajtó, az elegáns testőröm irányítja be a fiatal nőt. Undorító, boros hányás színére emlékeztető szoknyát visel, valamilyen krémszínű felsővel. Szőke haja rendezetlen lófarokban himbálózik, és minden bizonnyal csiklandozza tarkóját. Magas sarkút pedig nem szabadna a lábára adni.
Egy másik Alice.
- Miben segíthetek? – emelkedek fel ültemből, és az asztallapra támaszkodok, fenyegetőn előrehajolva.
- Láttam, hogy felszolgálókat, és táncosokat keres.
- És?
- És... szeretnék jelentkezni táncosnak.
- Van táncos múltja? – nemlegesen megingatja a fejét. – Akkor nem hiszem, hogy van miről beszélnünk. Ez Amerika, szívem, nem állunk a feldobott pofon alá – kaján vigyor terül el képemen. Neki pedig elkerekednek a szemei. Köpni-nyelni nem tud. Majd pedig sírni kezd. Először csak némán rázza testét a sírás, könnyei patakokban folynak, majd valósággal zokogni kezd. Nem tudom, hogy ez mit jelent, és, ha őszinte akarok lenni, nem is érdekel.
Főleg, hogy ő nem lehet egy másik Alice.
- Most meg mi a baja? Menjen, nincs időm az ilyesmire...
- Nem tudok – egyik szép ívű szemöldökömet felvonva nézek rá. – Nincs... hova – nagy levegőt veszek, és minden természet adta türelmemet össze kell szednem, ami nem sok, de kevés.
- Hogyhogy nincs? – csattanok fel, és valósággal a fiatal nőre rivallok. – Gyerünk, nyögje már ki!
- Ukrajnában élnek – nagy, lemondó levegőt veszek. Meglehet... hogy nincs zöldkártyája. Meg fog baszni a jard.
- Talán... felvehetem pincérnőnek, vagy pultosnak. Ha hibázik, takarítani fogja a hányást, a húgyot, meg a szart a vécékben. Megértette? – bólint. - Itt egy nyomtatvány - veszem elő a papírokat a fiókomból, az asztalra dobva csúsztatom a nő elé, és egy tollat teszek a fehér lapokra. - Töltse ki, írja alá. Ugye tud írni? - bólint. – Ha befejezte, menjen ki, várjon meg odakint - hanyagul intek az ajtó felé, a cigarettát tartó kezemmel, majd a halálrúdba szívok. - Ágyat tudok biztosítani, lehet, hogy akár egy hónapra is – habár, az is inkább matrac, a szoba pedig patkánylyukra hasonlít, lelakott, mocskos kis szoba, valami lepukkant, szaros motelben. A Red Keep nem az ilyen senkiknek való hely. Általában a személyzet lakja azokat a szobákat, azokban a motelekben, de ritka, hogy ilyesmi történik. - Levonom a béréből - szilárd kijelentés, és nem viccelek. - Ne aggódjon. Itt, a klub falain belül az embereim vigyáznak minden itt dolgozóra, nem csak a táncosaimra, hanem a személyzetemre is. Nem eshet baja. A jard hű kutyái nem jelentenek nekem semmit sem. Ha más, külsős, nem fizető vendég, akár egyetlen ujjal is hozzá ér a... – tulajdonomat finomítom egy kevésbé birtoklónak ható szó használatával: - beosztottjaimhoz, nem hagyom szó nélkül – biztosítom védelmem felől. – Ott van, a szerződésben, feketén-fehéren. Olvasni is tud, ugye? – zavartan bólint. – Nagyszerű!
Aláírja.
- Köszönöm! Nagyon köszönöm!
- És ne feledje: ebben az átkozott világban az egyetlen, akitől félnie kell, az én vagyok. És vegyen fel valami... vöröset.