Ma végre alig volt bármi hivatalos, amit csinálnom kellett, minden papírmunkát befejeztem tegnap este, így mára az volt a tervem, hogy besegítek a munkában, kicsit a farm lakók malmára hajtom az időjárást. Ők ugyan nem élvezik annyira, amikor én is ott vagyok, de igyekszem ignorálni az ideges tekinteteket Persze van az a fele, akinek meg nincs mitől tartania és nem is tart tőlem. Na velük gyűlt meg a bajom ma, ugyanis sorra jöttek oda hozzám megemlíteni az ügyes-bajos problémáikat és ezeknek sajna visszatérő eleme volt Reynard. Vagy valamit láttak, vagy elszenvedték a verbális demoralizálást. Most ezzel tényleg nem lehet mit kezdeni, mármint leülhetek beszélni a rókával és valószínűleg le is fogok, de ennyi erővel a fallal is cseveghetnék. Az a gond, hogy ő is legalább annyira ismeri milyen messze mehet el, mint én, de ha egy ejnye-bejnye megnyugtatja a lakókat, akkor ez lesz.
Küldtem Reynardért és csak reménykedek, hogy jönni fog a megadott időpontra. Én legalább is itt várok az egyik vendégszobából átalakított irodában. Semmi különös nincs itt, csak egy íróasztal, székek két oldalt, egy-egy növény a sarkokban... meg én. Mivel nem készültem ma ügyeket intézni, így nem is a megszokott kosztümömben vagyok, hanem egy piros felsőben és egy egyszerű farmerben szandállal. Ez azért erősen levesz pár évet a megjelenésemből, de ez ellen ugyebár már nincs mit tenni.
A tablet-men játszok fruit ninja-t, amíg várok az érkezőre. Dolgozhatnék ugyan, de igazából már azzal azt teszem, hogy elhívtam a rókát beszélni, ugyanis ma elvileg szabadnapos lennék. Életem pedig nekem is van és a fruit ninja-nál nincs jobb játék, amivel el lehetne ütni az időt. Szóval szeletelem a dinnyéket, meg az ananászokat, meg a cseresznyéket valószínűleg akkor is, amikor bárki belép. Én sem vagyok ám robot, szóval annyira nem is izgat ki lát meg.

- Reynard! Héj, Reynard!
Valaki kaparássza a rókalyuk bejáratát. Éppen csak felriadok a délutáni szuszogásomból, ki se nyitom a szemem, csak megdermedve, vakon próbálok rájönni, hogy ki kereshet. Szakmai ártalom, hogy élből azt feltételezem, hogy ártó szándékkal keresnek, amikor nem számítok vendégekre. Meg persze, akkor takarítottam volna. És már rég rámorrantam volna erre a macskára, hogy a csizmáit hagyja a lyuk peremén.
- Miiiiit akarsz, Kandúr? - ásítva nyújtózom ki, mellső mancsaimat a lyuk szélére támasztva, majd némi érdeklődést mutatva felé, a lyuk peremére fekszem vissza.
- Bocs pajtás. A Viharpina hívat. A világért se keltettelek volna fel, ha nem lenne sürgős.
Ráérősen szimatolok bele a levegőbe, és teljes nyugalomban állapítom meg, hogy nem, nem ég a Farm, tehát ez minden emberi ás állati nyelven is azt jelenti, hogy annyira azért csak nem sürgős, hogy máris óriási rohanásba kezdjek.
- Na de Kandúr. Hát nem szégyelled magad?
Teszem fel neki a költői kérdést, aztán mégis csak felkelek, megrázom a bundám, és egy lemondó sóhajjal lassú kocogásba kezdek a Farm közepe felé.
Szóval Sally hívat. Az odaút alatt próbálom kitalálni, hogy mégis miért van rám olyan hirtelen szüksége, tekintettel arra, hogy nem igazán vagyunk barátok. Az egyetlen racionális magyarázat ennek fényében csak az marad, hogy végre összeszedte a bátorságát, hogy randira hívjon. A gondolatra hirtelen eltütyizem magam, ahogy beveszem az utolsó kanyart a kút mellett, hogy bejussak a Bázis épületébe.
Nem atomfizika megtalálni, még úgy sem, hogy az irodához vezető utamat mindenféle szervuszok és hogy vagyok szegélyezik. Már messziről hallom a jellegzetes gyümölcsvagdalás elektronikus hangját, és gyorsan elhúzom a pofám bőrét még azelőtt, hogy fekete orrommal belökném az ajtót.
A világért sem zavarnám meg, halkan surranok a padló szintén, úgyis annyira bele van merülve a játékba, lefogadom, hogy nem kell különösebb erőfeszítéseket tennem, hogy észrevétlen maradjak. Hopp, fel a székre, aztán bumm, a karmos mancsok koppannak az asztalán, párhuzamosan nyájas és ártatlan megszólalásommal.
- Miss Thunderstorm... Úgy hallottam, égető szüksége van ma este egy kis társaságra. Aggodalomra semmi ok, már itt is vagyok.
Vigyorra húzom a pofám, aztán egy rókától kitelő, legnagyobb eleganciával és finomsággal ülök le az asztalra, és libbentem meg a farkam, puhán fektetve a hátsó lábaim mellé.
- Miben lehetek ma este szolgálaára?
Kérdezem kissé szemtelenül. Ez az én játékom. Az övé meg az, hogy egy frigid tyúk, és elrontsa a szórakozásomat, de egyrészt, ehhez már rég hozzászoktam, másrészt maga a játékmenet adja meg a kellő fűszerezést ahhoz, hogy én ma mindenképpen nyertesen távozzak ebből az irodából.

Én ráérek. Azért is kezdtem el játszani, hogy ne az órát figyeljem és a perceket számoljam, amíg várat. Nem vagyok hajlandó felbosszantani magam rajta, erre az egész beszélgetésre is annyi szükségem van, mint egy fogorvosi vizsgálatra, szóval csak túl akarok lenni rajta. Nem mondhatnám, hogy közeli ismerősök lennénk a Rókával, de így is megvan a saját módunk a kommunikációra, amit kifejlesztettünk az évek alatt. Ez nagyjából annyit tesz, hogy én mondok, vagy kérek valamit, ő ezt megszűri a fejében és azt csinál, amit akar. Olyan ez, mint vizet hordani az óceánba. Viszont a tény, hogy legalább megpróbáltam, mindig valamiféle elégtétellel tölt el. Kitartó vagyok és hiszek abban, hogy egyszer majd hallgatni fog rám.
Természetesen nem veszek észre semmit az érkezéséből. Az emberi füleim nem vehetik fel a versenyt egy róka puha lépteivel. Épp azon tűnődök, hogy van valami barbárian kielégítő a görögdinnyék és ananászok félbevágásában. Akárki is volt, aki kitalálta ezt a játékot egy zseni... és mostanra valószínűleg gazdag is.
Amikor Reynard bekúszik a perifériámba, már túl késő, addigra meg is szólal, én meg összerezzenek, mert ez éppenséggel váratlanul ért.
- Igen... valóban... bár az égető szükség egy kissé túlzás. - Kicsit összeszedetlennek tűnhetek hirtelen, ugyanis igyekszem felzárkózni fejben a beszélgetéshez és gyors ujjmozdulatokkal bezárni a Fruit ninját a tableten. Mire azonban a kérdéshez ér, én is sikeresen rá tudok fókuszálni a másikra, természetesen semmiféle megütközéssel nem jár számomra, hogy egy rókával beszélgetek, ezt jónéhány év alatt már egész könnyen meg lehet szokni.
- Ma kint voltam a terepen és kaptam pár igen érdekes panaszt, amik egy bizonyos Rókáról szóltak, aki szóban inzultálja és demoralizálja a farm lakóit. Hallott erről valamit? - Az első lépés mindig a beismerés ugyebár, most csak nem megyek a hivatalos menet szerint, mert hiszem azt, hogy ezt le tudjuk rendezni felnőttek módjára. Beszéd közben összekulcsolom az ujjaimat magam előtt az asztalon, még a hátamat is kiegyenesítettem a fruit ninjás görnyedéshez képest és ez egyébként rám szokott dobni 1-2 évet és némi tiszteletet, szóval tán nem úgy festek, mint egy 17 éves tinilány.

Talán egy sima emberfélének nehéz lehet olvasni a beszélő állatok arcáról, de úgy gondolom, hogy a mi világunkban ez teljesen elfogadott jelenség. Tehát felteszem, hacsak a mi Esőistennőnk nem titkon down-kóros, akkor ennyi év alatt beletanult már a pofatanulmányozásba annyira, hogy a szemhéjaim apró és gyors rándulásából kiolvassa, mennyire piszkosul elégedett vagyok magammal. Már persze, ha van ideje a zöld szemeimbe révedni azok után, hogy szolidan rá hoztam a szívbajt, de ha nincs, az se baj, én megértem.
Amikor azt mondja, hogy az égető szükség egy kissé túlzás, csalódást engedve láttatni, némileg lekonyulnak a füleim, de figyelek. Jó, talán bevallom, hogy általában nagyon szarul esik legbelül, hogy az ismerőseim nagy százaléka legszívesebben belém rúgna, de jelenleg itt, egy központi vendégszobából kialakított iroda asztalán ücsörögve nem áll szándékomban a saját lelki nyomoromon rágódni. Így inkább maradok a már jól megszokott önmagam.
- Akarod, hogy úgy tegyek, mintha nem tudnék semmiről?
Sandítok a kapkodva nyomogatott telefonja felé. Na, de kérlek! Épp csak azt nem tudom megmondani, hogy pontértékben hány dinnyét meg ananászt karistolt virtuálisan darabokra. Nagyvárosi róka vagyok, nekem is megvan ám a magam szórakozása a csirkeólak molesztálásán túl is. Csak nekem nincs presztízsem, amibe egy ilyen dolog páros lábbal belerondíthatna.
Érdeklődéssel hallgatom Sally szavait, komolyan, a mondandója végére még a szemeim is elkerekednek. Persze közben azon gondolkodom, melyik volt az a gyenge lelkületű pojáca, aki beköpött, mert annak tartogatok még egy diszkrét bokán harapást, de a helyzet túl jó ahhoz, hogy közönséges puffogással reagáljak rá. Sőt! Mire a mondandója végére ér, én, mint akit letaglózott a hallottak súlya, lassan csúsztatom előre a mancsaimat az asztalon, mígnem teljesen kifekszem a nő könyökeihez közel.
- Hogy micsoda? Egy róka? Inzultál és demoralizál? - kérdezek vissza teljesen elképedve, hiszen én semmi ilyesmit nem teszek a saját értékrendem szerint, én kérem, motivációs tréner és földművelésügyi-szakértő vagyok - Hallatlan! Nem, nem hallottam egyetlen rókáról sem, aki ilyesmit tenne.
Hangom lágy és teljességgel áthatja a mímelt, csendes felháborodás. Mindeközben szép finoman az oldalamra hemperedek, akár egy kéjelgő macska, aztán a plafon felé fordítva hófehér hasamat, még azért hozzáteszem:
- Mesélj még! - kérlelem szépen - Azt is mondják erről a Rókáról, hogy zseniális a stílusa és piszkosul jó képű? Mert akkor lehet, hogy mégis csak rólam van szó...