Már hosszú-hosszú percek óta a szomszéd asztalnál folyó ivóversenyt figyeltem, próbáltam megsaccolni, hogy végül is melyikük lesz az, aki előbb fog hányni. Nem mintha különösebben érdekelt volna a dolog végkimenetele [a fenébe, nézz rájuk, ha tényleg megisszák az előttük heverő maradék három felest, nem hánynak, nem elájulnak, de egyenesen meghalnak – ami persze, szomorú, de láttunk már ilyet (jó, talán nem pont ilyet) de mi a francért kéne úgy csinálni, mintha ez tényleg számítana?], de pont velem szemben viszont North ült, én pedig már valahol az előző pohár vége felé rájöttem, hogy ezzel a ténnyel már akkor sem tudnék mit kezdeni, ha igazán szeretnék. A neonfények kékre festették a szakállát, ez volt az utolsó dolog, amit vele kapcsolatban felfogtam. Beszélt még, megszólalt-e valaha is, valóban ott volt, és nem csak úgy elképzeltem – tudja a fasz. Önön magával összegabalyodó tekintetemet a poharamra emeltem, lassú és már-már kínosan elnyújtott mozdulatokkal megemeltem és még egyszer beleittam. Mi a francot keresek itt és miért nem mentem még haza? Ezt aligha nem ma minden itt megfordult megkérdezte magától. Nyeltem. Fintorogtam. Visszanéztem a szomszéd asztalra. Rosszallóan csóváltam a fejem. Valakinek el kéne hallgattatni őket, túl hangosak. - Te, figyelj, szólj már rájuk. – néztem jelentőségteljesen North-ra, majd nyomatékosan a poharam mellett heverő bingó szelvényre böktem. – Mindjárt kezdünk.
- Mi legyen? - pillantok fel Cole-ra, de egy minimum tízezer yardos tekintettel találkozok csupán, ami a szomszéd asztalnál zajló rémesen ricsajos és minimum visszataszító ivóversenyt nézi (?). Őt ismerve fejben a haláluk módján gondolkodhat, ha nem tévedek. A gond az, hogy ha ilyen baromságba belemegy bárki épeszű (??) akkor a legkevesebb amit megérdemel egy kiadós alkoholmérgezés. Türelmesen figyelem őt, hátha előkerül a saját gondolataiból. Ha már ilyen szépen összeültünk itt, akkor ne csak úgy legyünk itt potyán. Halkan szusszanok egyet, ahogy visszafordítja a tekintetét rám. Hát persze, hogy nem hallott lófaszt sem. Kicsit groteszk, ahogy a haját színessé teszi a neon. Ami még furcsább, hogy a szakállamat is. Mint valami kivénhedt hipszterbanda, úgy nézünk ki. Lassan emeltem a számhoz a whiskeys poharat és lehúztam a tartalmát, majd töltöttem magunknak megint. Ehhez nem is kellett volna idejönnünk? Francokat, fel sem kellett volna kelni ma. Ma sem. A pillantásában lapuló rosszallásra felvonom kicsit az egyik szemöldököm. De a szavaira nyeltem én is egyet és a zajforrás felé pillantottam. De a bingószelvényre való bökésével adta meg a végső lökést. Féloldalasan a zajos brigád felé fordulok és a zsebemből egy százdollárost dobok nekik. - Ha befogjátok, megtarthatjátok a pénzt és opcionálisan a májatokat is. Ha csendben maradtok és békén hagyjátok a felnőtteket. Alku? - a pillanatnyi zavarodottság után, úgy tűnik, hogy a vesztegetés még mindig egy élő és virágzó dolog.
Ha jobban belegondolok, azért csak-csak hallottam, hogy beszélt, de ennyitől még mindig nem jutott el a tudatomig, hogy miről is lehetett szó. Olyan minden szava, mint egy légy zümmögése, miközben valami egész jó könyvet olvasol. Egyszerűen nem köt le, zöngécseljen csak, legfeljebb lecsapod, ha már nagyon zavar. Mert hát… erre jók a barátok, nem? Egy teátrálisnak szánt sóhaj közepette aztán rágyújtottam. Közben azt figyeltem, ahogy a hülyegyerekekkel tárgyal. Csigákban szállt a füst – és az is kék volt. Minden kék volt. Mi a faszomért nem tatarozták ezt a helyet a nyolcvanas évek neonkultusza óta? Le merném fogadni, hogy hosszútávon, ha valami, hát ez a világítás biztosan árt a szemnek. - Lám-lám. – néztem rá. Az nem igazán érdekelt, hogy addigra visszafordult-e felém. – Szép. Elegáns! Azt hittem, hogy családi vonás nálatok, hogy... hát, hogy odacsaptok, ha valami kell. – a Mindenkori Mesélő óvja a világot ennek a szerencsétlennek a sarjától, meg annak a haragjától. - De kenőpénz? Milyen… civilizált. – Levertem a hamut. Cinkosan, de amúgy nagyjából érzelem mentesen rávigyorodtam. – De, azért… nos, szóval, akkor is te hívsz meg ma engem, úgyhogy csak óvatosan vesztegess meg bárkit. – Slukkoltam, aztán magam elé húztam a bingó szelvényem, és szakértői szemmel vizsgálgatni kezdtem a bekarikázott számokat. Mindig ugyanazokkal a számokkal játszom, bár eddig még egyszer sem nyertem. Az megint más kérdés, hogy jó, ha tíz évente sikerül a személyes bájomat és hatalmamat arra felhasználni, hogy itt rendezhessem meg Zephyr-rel a szokásos bingó-estemet. Azt mondják, árt a forgalomnak. Meg mondjuk egy átlagos akárki szellemi épségének. De tíz évben egyszer rám mosolyog a szerencse, és akkor aztán… hajjaj! – Ez a mai az én estém. Csak figyeld meg!
Ha olyan alakokkal cimborálsz, mint Cole, akkor előfordul néhanapján, hogy úgy érzed, mintha egy villanypóznának beszélnél. Bár az szolgáltat némi fényt és nem tarhál le ha olyanja van. Egek, ennyi erővel tarthatnék neki előadást is az amerikai alkotmányról, talán úgy a végére idekapcsolna, hogy mit zümmögök annyit. Barátság... varázslatos dolog. Mi árthat jobban a szememnek? A fény vagy ezek a kis taknyosok? A lelkemnek már úgyis réges-régen annyi. Oda. Kaput. Konyec filma. Miután fogják a pénzt a zavaró tényezők és elhagyják a műveleti területet, akkor fordulok vissza felé a szakállamat dörzsölgetve. A szemöldököm kicsit megugrik a szavaira. - Cole, barátom, aki egyszer király, az mindig király. Különben is amikor nagyon szúrta a szemem a fiaim ténykedése, száműztem őket az erdőbe. - a hangom kimért, nyugodt, hiába nyúzok régi sebeket. Nem a fiaim vagyok, én nem vagyok farkas, szörnyeteg... - A legkönnyebb megoldásnak tűnt. Inkább boldogítsák Holly-t a Trip-Trapben a pénzemen. - húzom fel az orrom. Majd én is meggyújtok egy cigarettát, hogy szinte közönyösen bebiggyesszem az ajkaim közé. - Riasztom a médiát, ha ez meglepő lesz egyszer. - szúrom oda neki, miközben intek, hogy rendelünk még egy kört és szemügyre veszem a szelvényem. Én nem ragaszkodom mindig ugyanazokhoz a számokhoz, ahhoz túl ritkán sikerül ilyet összehoznunk. Cinikusan szusszanok egyet a kijelentésére. - Nos, polgármester úr, akkor ne várasd a szerencsédet, kezdjünk.