Lassan közeledett az éjközép. Az Éjszaka Vándora útja csúcspontjára ért, ám ezüst fénye nem ragyoghatta be az erdőn túli területeket, mert fekete fellegek másztak be az arca elé. A zsíros felhők vemhes hasa egyszer csak kiszakadt, és millió fekete cseppet okádott ki magából.
Eleredt az eső. Kívánni sem lehetett volna jobb időt a vadászatra. A Hódítók seregeinek egy előőrse ott állomásozott az erdőn túl. A szél jajszava elnyomta még azt a kevés zajt is, amit a fiatal nő csapott volna az aljnövényzetben.
Az erdő szélére érve megtorpant, és leengedte a súlypontját, hogy amúgy sem magas termetét még kisebbre csökkentse. Az oldaláról előhúzta a törött kardot, amit már egy éve tőr helyett használt. Kardja az oldalán lógott, de most nem húzta elő. Inkább csak még mélyebbre húzta a csuklyát az arcába, és lassú léptekkel indult meg a kőhajításnyira lobogó őrtüzek felé. Ha nyílt harcra kerül a sor, az már régen rossz. Az árnyak jótékony takarásában lopakodott előre, mint holmi tolvaj.
Annak is érezte magát, noha tudta, neki több joga lenne ezen a földön élni, mint ezeknek a nyomorult koboldfajzatoknak.
A palánk kerítés takarásában megállt egy végtelennek tűnő percre, míg felmérte a terepet. Hallgatta a tűz körül ülők beszélgetését.
- Oszt azt hallottad-e, hogy odaát a Kerekerdőbe megfogták a Vörös Köpenyt? Asszongyák iszonyatos summa ütötte a markát a szerencsésnek.
- Hát... akkó' az a háromszáz aranypéz mán nem lesz a mienk. Kár érte. Pedig biztos megfogtuk vóna, ha erre kószál.
A lány a csuklyája alatt elmosolyodott. Ha Farkas itt lett volna, biztos büszkén biccentett volna Piroska vigyorára. A lábai mint két rugó, lökték a magasba, hogy a fapalánk tetejéről még tovább rúghassák a lobogó vörös köpenyes "démont".
Pengéje a sisak, és a láncing között mart az egyik gyanútlan őr torkába, de mire felkiálthatott volna a gégéjéből már bűzhödt vére csak a tüdejét öntözhette. Társának felocsúdni sem volt ideje, mert a törött kard a sisak most elől nyitott rostélyán szaladt be, hogy egy tiszta szúrással azonnal az örök sötétségbe taszítsa.
Nem marad aki riadót fújjon, így aztán a lány végiglopakodhatott az egész táboron, egyesével vágva át az alvó Hódítók torkát.
Mire az eső elállt Piroska már messze járt a tábortól, nem hagyva hátra mást, csak halott lényeket, és egy vörös szövetdarabot emlékeztetőül annak, aki majd megtalálja a tábort.
"A Vörös Köpeny itt járt"

***

- Robin, te jössz. Claudiát kiütötték.
- Hai, Sensei.
*Feltápászkodtam a pástról. Tudtam, mi a dolgom. Magamra kötöttem a bogut, majd balkézben a ,,vágófelületénél" fogva a shinait, besétáltam a küzdőpástra. Ellenfelem a tükörképemként mozogva kezdett hozzá az üdvözlésemnek.
Lehunytam a szemem, nagy levegőt vettem, és éreztem, ahogy az elmémből lassan kicsorog minden, ami ehhez a világhoz kapcsol. Pár pillanatig a semmiben lebegek, miközben érzem, hogy a testem önkéntelenül mozdul.
Előre három, Shinai X-alakban keresztez, guggol, és két lépés hátra.  Mikor felpillantok, ellenségem szájából már fekete nyál csorog, szeme beteg, gennyes sárga fényben ég. Zöldes-szürkés bőrén alig látható tetoválások sorjáznak. Testét páncél borítja: egy mellvért, egy sisak, és egy kesztyű. A lábai szabadok, egy szoknyaszerű nadrággal takartak. Rám mordul és felém lép egyet. Ez még nem komoly. Csak próbálgatja a gyorsaságom... a mozgékonyságom. Zavar a mellvértem, de ki kell bírnom. Ez a párbaj most ilyen. A fejemen vörös csuklyám... hiszen én vagyok a Vörös Köpeny, a Hódítók Réme, az Éjszaka Vörös Démona.
Ezért vagyok itt. A végső leszámolás a tartomány hadura és köztem. Csak mi ketten. A tömeg tombolása fülsüketítő. Körbeállnak minket, nincs menekülési útvonal. Ám itt egyetlen embernek kell csak egérút - és az nem én vagyok. Újabb lépés, de ezt már egy vágás is követi. Lassú. Vízben indított ütés sebességével látom a vágást. Kardom oldalával épp csak meglököm az ellenfelem pengéjét. Fémes csendüléssel pattan le az acél az acélról. A hátamon végigfut egy kéjes borzongás. Szinte látom magam előtt a mozdulatot, ahogy ellenfelem pupillája kitágul. Gyorsnak hiszi magát. Új lépés, és új vágás. Ám ezúttal felülről indít. A fejem akarja kettémetszeni. Megemelem cseppet az acélt, és hagyom, hogy azon végigfusson ellenfelem kardja, majd csak előre mozdulok egy kicsit, és máris bent van a pengém. Ám nem érem el a kellő pontot.
- Kote!
A csuklya takarása alatt egy grimasz fut végig az arcomon. Gyenge vágás. Majd a következő. Gyors előreugrással sújtok le ismét. A vágásom pont olyan gyors, ahogy én azt szerettem volna. Az ellenfél sisakja azonban hárít. De az erő, amivel indítottam a vágást, megfelelő. A Hadúr megroskad egy pillanatra.
- Men!
Csakhogy a vágás feldühíti. Gyors lépésekkel közeledik, maga mögé fordítva a kardja pengéjét, a hegyet a föld felé tartja. Ismerem a formát: testre fog támadni. Már mozdítom a kardom, amikor megindítja a vágást. Csattanás.
- Kote!
Hitetlenkedve nézek a kezemre. A kesztyűmön ronda karc éktelenkedik, mutatva, hogy bizony elszámítottam magam. Mély levegőt veszek. Le kell nyugodnom. Nem találgathatom, hogy mit fog lépni. Ösztönből kell cselekednem. Behunyom a szemem, és...

- Dupla Szajumen! Ippon. A mérkőzés győztese Robin Rot!
Kinyitom a szemem. A Tornateremben döbbent csend. Majd a hátam mögül örömujjongással ugranak fel a klubtársaim.
- Robin! ROBIIIN! MEGINT MEGCSINÁLTAD!
A Shinait ismét keresztezem az ellenfelemmel. Guggolás, majd amikor felegyenesedtem, meghajlok.
- Szép küzdelem volt. Köszönöm.
Ellenfelem hangja kellemes. A mosoly, amit a védőmaszk alatt látok, őszinteséget sugall.
- Köszönöm. Részemről az öröm - mondom én is, majd hátat fordítva lesétálok a pástról.
- Sensei.
- Még mindig lenyűgöz az ösztönösséged. Egy nap remélem elmondod, honnan fakad... - A tekintetében a megszokott kérdéssorozat lapul, de nem sorolja el. Tudja, hogy mint mindig, most is kitérnék előle.
- Szerencse, Sensei, semmi több.
Leveszem a maszkot, és magamban ismét köszönetet mormolok a Kószának, aki megtanított túlélni.