- És, miként adtad fejed az írói pályára?

A kérdés felkészületlenül, bár nem váratlanul ért. Az igazság az volt, mindig is tudtam, hogy írónak születtem. Már gyerekként is, kedvenc játékaim mindig a kreatívak voltak, legyen az történetmesélős, asszociációs, szerepjátékos, bármi az ég világon, csak használni lehessen a képzelőerőmet.
Emiatt rengeteg, felesleges energiám volt, amit egyszerűen nem tudtam lekötni, a szülők pedig nem értek rá mindig játszani velem,
valakinek dolgoznia is kellett. Ekkor írattak be csellóra, ami utána az egyik kedvenc hobbimmá nőtte ki magát. Mai napig játszom, hobbiszinten, de sosem voltam kivételesen tehetséges. Szépen játszottam, imádtam, de ennyi. Nem erre voltam hivatott.
A többi korombelivel ellentétben, én mindig is rajongtam a házidolgozatokért, esszékért, fogalmazásokért. Az sem tudta elvenni tőlük a kedvem, hogy gyakran extravagánsra sikeredett beadandóim miatt elég könnyen elnyertem mások ellenszenvét, és, bár hiányzott az emberi kapcsolat, ott voltak a szüleim, az állataink, és a történeteim szereplői, akik pótolhatták ezt.
Nagyjából tizenkét éves voltam, mikor elkezdtem rendes, különálló történeteket írogatni, persze, azok még mind kezdetlegesek voltak.
Hat éven keresztül csak az íróasztalom fiókja ismerte a félbehagyott,
befejezésre váró, esetleg újraírandó történeteket, senkinek nem mutattam meg. Rengeteget kellett dolgoznom, és fejlődnöm, azért,
hogy elérhessem azt a szintet, hogy 21 évesen kiadják első regényemet.
Épp a második regényem került a nyomdákba, két évvel később,
emiatt is ültem aznap a Times szerkesztőségében. Az interjú elhúzódott, már az egész stábról lerítt, hogy minden vágya lenne hazamenni.
- A mai napig egyik legjobb barátnőm volt az, aki megtalálta írásaimat a fiókban, míg én öt percre egyedül hagytam őt a szobában - válaszoltam, egy mosoly kíséretében. - Ő bátorított, mondván, adottságom van hozzá. Neki köszönhetem, hogy ma itt lehetek. Nélküle talán még most is csak a fióknak írnék.

Lámpák le, mindenki hazamegy, az ajtókat bezárják. Én is elindultam haza. Kellemes, nyári este volt... vagyis lett volna, ha vittem volna magammal esernyőt. De kiszámított arra, hogy elkap a zápor ilyen jó időben?
Egy újságot a fejem felé tartva sietősre vettem a lépteimet, átlavírozva az emberáradat között. Én is újságíró voltam, amíg nem világhírű mind a 30 könyved, nem annyira lehet csak a kiadásokból megélni, ám így azt csinálhattam, amit szeretek, csak egy kicsit jobban korlátozva.
A metrón tömegnyomor volt, ám mire leszálltam, elállt az eső, ez jó hír volt. Ami zavart, az az, hogy megláttam az egyik kirakatban a tükörképemet - a rossz hír az volt, hogy rosszabb voltam, mint egy ázott kutya. Nem várhatott volna még vagy tíz percet az ég?!
Lépteim nyomán csattanás hallatszott, az utat beborító vízréteg miatt.
Egy elhagyatottabb környékre értem, itt már nem kellett annyira figyelnem, hova lépek, egy teremtett lélek sem tartózkodott az utcákon - aki tehette, már mind fedezékbe bújt. Megengedtem magamnak, hogy kicsit elkalandozzanak a gondolataim. A frissen nyomdába kerülő regényem egy karakterén járt az eszem, pontosabban, az ő reakcióján egy bizonyos jelenetben. Elmosolyodtam, ahogy végiggondoltam furfangos megoldását, és a...PUFF.

A meglepetéstől hátrahőköltem. Annyira a gondolataimba merültem,
fel sem tűnt, hogy valaki a közelembe került.
- Bo-bocsánat... - kezdtem szabadkozni,
ám amint felnéztem, torkomra forrt a szó.
De hisz ez...!
Köpni nyelni nem tudtam. A szem vágása, az anyajegy az orra tövében, a sebhely a homlokán, a szája íve... Hisz ez ő...! A főszereplőm kiköpött mása...!

Ám, mire felocsúdhattam volna, el is tűnt, és én ott maradtam, egyedül, földbegyökerezett lábakkal, szétázva, tátott szájjal New York egy kihalt utcáján.