Késő délután volt mikor eljött az Ellenség. Akkor már 2 egész éve nem jártam iskolában, hanem a cipőgyárban dolgoztam, de azért minden műszak után ugyan úgy kimentem a Grundra, hogy elrendezzem a teendőimet.  Aznap reggel láttam utoljára a családomat, mi a fiúkkal megmenekültünk, de az anyámat és húgomat nem láttam a Kapunál. Remélem, hogy a haláluk nem volt fájdalmas.

Újjá akartam szervezni a Grundot, de nem saját magam miatt, hanem a többiek miatt. Nekik szükségük volt rá ebben az új világban, ezt jól tudtam. Így kerestem egy eldugott kertet, amit kineveztem új főhadiszállásnak és ugyan úgy mindenki kapott valamiféle rangot és feladatot, mint a régi időkben. Persze élveztem a barátaimmal – mert akkor még azok voltak – töltött időt, de mindig arra a szörnyű emlékre hívta fel a figyelmemet. Nemecsek halálára. Én pedig ezen nem tudtam tovább lépni. Felmarcangolt a bűntudat és egy el nem mondott titok súlya. Nem léptem ki a Grundból – így valójában nem is lett új elnök –, hanem egyszerűen egy idő után nem jelentem meg. Gondolom emiatt most gyávának hisztek, de akármennyire is furcsa senki sem ellenkezett. Nem tudom, hogy tudták e, hogy mi gyötör, de az biztos, hogy távozásomkor egy rossz szót sem szóltak.

A dolgok egyáltalán nem lettek jobbak. A titkomat még mindig magamban kellett őriznem, és lassan egy burkot építettem fel magam köré. A Pál utcai fiúkkal ugyan úgy jó viszonyt ápoltam, de már egyáltalán nem tartottam őket olyan jó barátaimnak, mint a múltban. Én már csak simán Boka voltam, és nem Boka  a Grundról. Talán lehet, hogy ha kibeszéltem volna, akkor a kezdeti időkben a fájdalmaimat, akkor most minden másként lenne. De hát sajnos ezt nem tudhatjuk meg, így ezt a csúf életet kell le élnük. A titok, és az azzal járó ezer meg ezer bonyodalom lassan teljesen felemésztett, mint egy tűzvész a nagy erdőt. Több mint 300 éven át bírtam míg végül a saját érzéseim, gondolataim megfullasztottak. Úgy éreztem, hogy el kell hagynom Fabletown-t, így amilyen gyorsan tudom, így sebes összepakolás után mindenféle elköszönést elhanyagolva elhagytam a várost. Az egyetlen ember, aki tudott erről az Áts Feri a Vörös Ingesek vezetője. Neki annak idején volt autója – ha jól emlékszem egy fogadáson nyerte –, így rövid rábeszélés után elvitt a new yorki vonatállomásra. Nem akartam, hogy valaki olyan tudjon az eltünésemről, akivel egy kicsit is jó kapcsolatom van.
Nem tudom, hogy a kocsiban miért szólt hozzám, de semmi bevezetés nélkül ezt mondta.
– Nem hiszem, hogy azért mész Európába, hogy hősi amerikai katonaként németeket gyilkolj.
Nem akartam válaszolni, így csak megvető pillantással ránéztem. Áts okos. Ezt mindig is tudtam.
– Tudok mindent. A kis beosztottjaidat becsaphatod, de engem nem. Kint a csatamezőn nem tudsz  meghalni. Ez a mi átkunk, halhatatlanok vagyok.  Boka így nem tudsz elmenekülni a problémáid elöl. Szembe kéne nézned velük, és minden jóval könnyebb lenne.
Lehet, hogy nem tudok meghalni, de érezhetek kínt és fájdalmat, amik elterelik a figyelmet a lelkemben dúló harcról.

A háború vége után nem tudtam vissza menni Fabletownban. Elindultam párszor, de mindig vissza fordultam. Az évek során az egész Földet körbe jártam, és olyan egzotikus helyeket csodálhattam meg, amiket el sem tudtam képzelni még álmaimban sem. A legfinomabb ételeket kóstoltam, és új nyelveket tanultam meg beszélni. De a titkom nem hagyott nyugodni, és lassan túl nőtt mindenen. Még az első pár évben nem foglalkoztam vele, de egy idő után újra átvette az irányítást felettem. 75 évvel később tértem vissza egy új emberként. Hogy jobb ember lettem? Nem hiszem, de egy teljesen más. Az érkezésemkor nem szóltam senkinek, nem akartam a többiek megvető pillantásait látni. Azokat megtarthatják maguknak, én bőven megvagyok nélkülük is.  Ez a több mint fél évszázadok időszak pedig nem volt mindig bűnmentes, sajnálatos okokból fogva néhány dologra igazán rászoktam, mint az alkohol, ami nagyon kellemesen eltompítja a fejemet, így  a gondjaim és emlékeim egy pillanat alatt elszállnak. Senki se hibáztathat amiatt, hogy jól érzem magamat.

Három napja voltam Fabletownban mikor találkoztam egy régi ismerőssel. Abban a három napban nem mutatkoztam nyilvánosan, legtöbb időmet egy szórakozó helyen töltöttem a sötétben, hogy véletlen se ismerjen fel senki. Csak én voltam és pár üveg jóminőségű bor. Hát nem csodálatos? Én  is így gondoltam. Egymás után nyitogattam a finomabbnál finomabb nedűket mikor már elértem azt az állapotot, ahonnan már nincsen visszaút. Ekkor mondtam magamnak nemet, mert azért valahogy "haza" kellett jutnom. Előszedtem minden erőmet, egy nagy levegőt vettem és elindultam a pulthoz, hogy kifizethessem az italokat, ám már az első mozdulatom is igen furcsára sikeredett. Az ember részegen nem tudja úgy irányítani a testét, ahogy akarja, főleg nem a bokáját. Aztán a második mozdulat nem is sikerült, mert egy erős kéz visszanyomott az asztalhoz. Áts Feri volt az, akit 70 éve azon a furcsa kocsis beszélgetésen láttam először.
– Hát ezek szerint tényleg hazajöttél – ámélkodott, én pedig csak szidtam magamat a fejemben. Ezek szerint még is csak kiderült a titkom. Felnéztem rá és pár pillanatig farkas szemet néztem a régi ellenségemmel. Nem akartam beszélgető témába elegyedni vele, így felálltam az asztaltól és újra hasonló sikerrel elindultam a bár felé.
– Van hol aludnod ? – szült utánam, és én pedig bármiféle gondolkodás nélkül rögtön megráztam a fejemet. Az elmúlt három napban a parkban egy köztéri padon aludtam.

Már egy hete Átsnál laktam mikor rávett, hogy menjek el vele futni. Nem igazán mozdultam ki addig a lakásából, mert nem akartam a régi csapatból bárkivel is találkozni. Ám azt mondta, hogy az ő kanapéján alszok, azaz a szabályait kell követnem, így reggel  muszáj elmennem futni. Mit ne mondjak ez igen kellemes volt az elöző estémhez képest. Az utcákat jártuk míg végül, ahhoz a régi kerthez vezetett, ahová a Grund új központját jelöltem ki. Fogalmam sem volt, hogy honnan tudja ennek a helyét. Teljesen titkos volt, hogy véletlen se alakuljon ki újra telek vita a Vörös Ingesekkel..
– Valamit mutatni akarok, amiről úgy hiszem, hogy muszáj látnod.
Nem válaszoltam semmit, csak követtem. Majd bent a kert közepén legyökerezett a lábam. Egy maximum 15 éve készített sír állt ott, egy üres sír.
– A fiúk úgy dobták rá össze a pénzt. Úgy gondolták, hogy ennyit minimum megérdemel.
Csak néztem a szobrot és másra se tudtam gondolni, csak rá. Az érzések olyan erővel öntöttek el, mint még soha se. Éreztem, ahogy a sok hazugság és elnyomott gondolatok lassan lufiként pattognak szét körülöttem.
– Tudod, ha valakivel beszélnél erről, akkor minden sokkal könnyebb lenne. Ha végre elmondanád valakinek, hogy mit éreztél iránta.
Ekkor durrant szét az összes lufi.
– Ha még egyszer megmered mondani, hogy mit kéne vele kapcsolatosan tennem, akkor megigérhetem, hogy többé te semmit sem fogsz érezni.
Minden szót nehezen betűről betűre préseltem ki a számon és a végén egy erőteljes zokogás tört ki belőlem. Valami olyan, amint már majdnem 400 éven át tartogattam