♔ A Tündérudvarban kedvességre, udvariasságra, illemre, és nőiességre tanítottak. Megtanultam, hogyan ne adjam könnyen magam, legyen tartásom, de azt is, mikor jön el az ideje, amikor ezen túl kell tennem magam. Önzetlenségre neveltek, a gyengébbek, elesettek segítésére, és arra is, hogy bár hallgassak az érzelmeimre, ne legyek naiv, használjam az eszemet. Örök hibám, hogy sokkal jobban támaszkodom a szívemre, mint a fejemre, sok kellemetlenségem származott már ebből. Vidám, játékos természetem van, de... hiába mosolygok a vevőimre, nem érzem jól magam a bőrömben. Mintha lényemből ki lenne szakítva egy darab, bár van lakhelyem, mégis gyakran céltalanul tántorgok a városban, és olyan érzésem van, hogy keresek valamit - valamit, ami egyszer már megvolt, de elvesztettem.

♔ Általában hullámos, barna hajam finoman hullik a vállamra. Tündér voltam, tenyérnyi, termetem halandóként, és itt se, Fabletownban sem ugrott meg. Alkatom vékony, mondhatni törékeny. Szemem épp oly barna, mint hajam, szempilláim dúsak. Szeretek finomabb, nőiesebb ruhákban járni, még a hétköznapokban is, de az utóbbi időben kezdem megszokni a sportosabb darabokat, de az előbbi kategória marad a kedvencem.

Tündérlánynak neveltek, a legfinomabbnak az udvarban, aki egy napon majd átveszi anyja helyét Tündérországban. Valami azonban hiányzott, bezárva, beszorítva éreztem magam, ezért elhagytam Szülőhazám területét. Egy apró tisztást találtam, kertet létesítettem hát, közepére egy apró magot ültettem, majd vissza-visszajártam, ahogy múltak az évek. A magból csemete lett, majd fess fa, aranyalmák csüngtek minden ágáról. Itt ért utol a Végzetem.
Úrfi volt, ki eljött értem, szívem majd kiugrott a helyéről, mikor megláttam. Más volt, nem olyan, mint amihez szoktam - magas volt, testtartásáról sütött előkelősége, oldalán a kard mutatta bátorságát. Először láttam, de mintha az idők kezdete óta ismertem volna őt; az együtt töltött éjszaka emléke örökre az emlékezetembe vésődött.
De a Hold eltűnőben volt, hogy visszaadja a helyét a Napnak, mennünk kellett, Ilma figyelmeztetett. Szinte csüggtem arca látványán, lelkünket mintha láthatatlan fonál tartotta volna egybe. Indulni kellett, elindultunk hát. Szívem belesajdult, de tudtam, hogy ez a helyes döntés, hogy Anyám büszkén bólogatna. Jeleket hagytunk, ezt súgták barátaim, a csillagok, s messzi út állt előttünk.
Megpillantottam őt, és ő is engem. Fájdalmas pillanat volt, lényem mintha szét akart volna szakadni. Minden porcikám húzott felé, de nem mehettem tovább. A tekintetéből sütő csalódottság fojtogatott. Mennem kellett, elszakítottam magam, és felkerekedtem. Nem bírtam, futnom kellett. Kötött a Szent Törvény, az Átok - Délben, egy óra. De nem annyi volt.
Az Ördögfiak engedelmeskedtek, mert nem volt más választásuk, megparancsoltam, hogy kötözzenek meg bármiféle lelket, mi erre jár. Eljött az este, a Kert tündöklött gyönyörűségében, de először az évek során üresnek hatott. Velem volt Ilma, ki támogatott, de még így sem éreztem otthonosan magam. Valami fájt, ott belül, és nem értettem, mi az. Jött az Éjfél.
Mikor elém hozták, szívem vad táncba kezdett. Felismertem, tudtam, hogy ő az. Testünk mintha egy lett volna, ahogy egymásba simultunk; mintha a Kezdetek Kezdetén egyből teremtettünk volna. Meggondolatlan voltam, talán botor, legalábbis Anyám szerint, bár, hogy igazából mit gondolt volna, sosem tudtam meg.
Ám amit akkor éreztem, több volt mindennél, magánál a Mindenségnél is. Fel akartam robbanni, valami belső erő feszített, és akkor rájöttem, megértettem, ott, a Kertben, a Fa tövében - ez többet ér minden örömnél, mit bármely világ adhatna nekem.



KÉPESSÉG:
Áldás - A Sors kegyes volt, tündér mivoltom emlékéül megáldott egy cseppnyi ambróziával, apró illúziók keltésére alkalmas csupán,
mint például néhány lepke, vagy egy kismadár, és ezek sem tartanak tovább pár másodpercnél, de nosztalgikus érzéseket kelt bennem.

A mellkasomban uralkodó, folyamatos üresség betöltése.

Csongor - elfelejtett szerelem
Kurrah - átkozó ördögfi

- Eladói állás a zöldségesemben
- Kertész állás a telkemen