Már elég késő is volt, és igazából fél órája a munkaidőmnek is vége volt, mehettem volna haza. De kinek is van kedve három medvéhez hazamenni, amikor egy jóképű srác szórakoztatja a bárpultnál? Hát nekem nem, az biztos. Harsányan nevetett az utolsó viccemen épp, majd lehúzta a maradék sörét.
- Szóval... Tényleg azt akarod nekem bemesélni, hogy kiskorodban ilyen hülye voltál? - nézett rám egy félmosoly, és egy felhúzott kíséretében.
- Hát... Nem ennyire, de azért vegyük figyelembe, hogy egy idegenházába simán besétáltam, ettem, széket törtem, aludtam, majd te is tudod hogyan kötöttem ki. - sóhajtottam, majd nevetni kezdett.
- Igazán megfizetted az árát... - nevetett velem végül ő is, amire csak bólogattam mosolyogva. Rákönyököltem a pultra, és figyeltem, ahogy nevet tovább. A férfiakat mindig is vonzóbbnak találtam, ha mosolyognak, vagy nevetnek.
- Figyelj, nem akarom elrontani itt a hangulatot... - húzódott kicsit közelebb, majd hirtelen suttogásba váltott. - ...De jól érzékelem, hogy a férjeddel nem igazán bensőséges a kapcsolatotok? - nézett egyenesen szemeimbe és éreztem, ahogy a legkisebb reakciót, vagy érzelmet is látni akar, amit kiválthat belőlem ez a kérdés.
- Nem igazán. Kiskoromban adtak össze minket, kényszerből. Sose lett belőle igazából olyan kapcsolat. Néha talán már a barátomnak se mondanám. Meg nem igazán az az álmom, hogy egy medve mellett éljek emberként. Még ha venne álcázó bűbájt, talán még lenne is valami... - gondolkoztam el kicsit magam elé nézve. - ...Viszont a világért se hajlandó rá. Értem se. Pedig azt hajtogatja folyton, hogy szeret. - nevettem fel fájdalmamban. Csak tőle hallottam egész életemben, hogy szeret, de sose bizonyította. Sose tett értem semmit. Soha. Csak ismételgette azokat az üres szavakat, és azt se engedte, hogy 3 lépésnyire legyek tőle. Szerencsére ezt azért már sokszor nem teszi. El se tudnám képzelni milyen lenne dolgozni, ha a pult mellől figyelni folyamatosan.
- Milyen kár... Pedig egy ilyen nőért a legtöbben a lábukat is eltörnék... - nézett továbbra is rám, de most már egy sokatmondó mosollyal. Felvontam a szemöldökömet, és visszanéztem rá. Talán léptem is volna, de valaki besétált az ajtón. Akaratlanul is odakaptam a tekintetemet, és amint megláttam ki áll ott, az eddigi hangulatom nyomtalanul tűnt el.
- Csak emlegetni kellett. - suttogtam magam elé, ahogy teljesen visszahúzódtam a pult mögé. - Mit szeretnél? - néztem a medvére, szinte ideges is voltam most emiatt. Nem egyszer nem időben értem haza munka után, ne most kezdje el a féltő férj szerepét.
- Azt hittem jössz rögtön haza, miután végzel... - brummogta szinte, ahogy tekintete köztem és a srác között cikázott. Előbbi társalgó partneremnek finoman jeleztem a szemmel, hogy menjen. Szerencsére rögtön levette az üzenetet, és egy kacsintás után már nyoma se volt.
- Máris megyek. - vágtam be egy egyértelmű mű mosolyt, ahogy elpakoltam, amit kellett, majd gyorslépésben vágódtam ki mellette. Jött is rögtön utánam, de nem mellettem. Maradt hátul, ráadásul csendben. Bár tudtam, hogy ez csak addig fog tartani, amíg haza nem érünk. Csak azt reméltem, hogy nem fogja bevágni a szomorú medvebocs-t megint. Nem volt kedvem megint a régi önsajnáltatását végignézni.
Amint beértem a házunkba, leültem a legközelebbi székre, és vártam mit is fog mondani. Teljes csend ülepedett ránk. Én idegesen várakoztam, ő meg csak bámult rám.  Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, így csak vártam. Már majdnem kértem, hogy mondjon valamit végre, amikor megszólalt nagy nehezen.
- Boldog vagy velem? - kérdezte halkan. Teljesen meglepett ez a kérdése. Először azt se tudtam mit mondjak. Hiába nem a kedvencem volt, de nem is gyűlöltem. Mégiscsak vigyázott rám.
- Számít az? - válaszoltam szintén halkan, ahogy lepillantottam a kezemen lévő gyűrűre. - Házasuk vagyunk, és ez ellen nincs mit tenni. Csak... - kezdtem bele, de végül nem folytattam. Százszor megmondtam már neki, amit akartam, eddig se érette meg.
- Csak jó lenne ha végre emberi formát öltenék...? - fejezte be helyettem.
- Igen, csak úgyse teszed meg értem. - álltam fel. Nagy sóhajjal indultam a hálóba, hogy összepakoljak. Elővettem egy nagy táskát, és pakolni kezdtem a szükséges dolgokat.
- Mit csinálsz? - kérdezte kétségbeesetten.
- A következő lehetőséggel Fabletown-ba fogok utazni. Nem bírom már itt, nekem itt nincs helyem. - néztem rá egy pillanatra, majd folytattam a pakolást. - Ha végre tényleg beszeretnéd bizonyítani, hogy mennyire szeretsz, akkor találkozunk miután vettél egy bűbájt. - legyőzötten állt mellettem, és már egy szót se szólt. Lehet önző dolog tőle ilyet kérnem, de meg kell értenie, hogy ez nekem nem jó így. Sose működne így semmi.
Végül csak pár napra voltam távol, mert a többieknek szüksége volt rám a Farmon. Kellettem a tervek elkészítéséhez. Ugyan visszajöttem, de nem beszéltünk egymással. Csak elsétáltunk egymás mellett, mintha idegenek lennénk.