Minden elrendezett az újabb kuncsaft fogadására. A lány, akit otthonába vár, talán nem is sejti, hogy ez alkalommal nem csak egy újabb kamu-jóssal van dolga, ámbár Yuliya Zubkova, hiszen ebben a világban így ismerik őt, nem is kíván többet nyújtani számára, mint amit a rémunalmas és rémesen röhejes, magukat boszorkánymesternek meg varázslónak kinyilvánító halandók művelnek a mindenféle ezo műsorokban. Azok, akik ezekhez az emberekhez fordulnak, viszont nem csak hiszékenyek, hanem segítségre, útmutatásra is szükségük van. S persze műsorra, showra, és az érzésre, miszerint az élet nem csak abból áll, hogy dolgozol és adókat fizetsz, a lélek pedig többet ér, mint a porhüvely, melybe beleszülettél.
Neki pedig pénzre van szüksége, hogy fent tarthassa jelenlegi életszínvonalát. Még számlát is ad, a valódi varázslatok pedig nem akkor történnek, mikor tömjénfüsttől eltelve, mély transzot szimulálva, latin szavakat kántálva ígéri meg a sokadik tinilánynak, hogy elképzelt átkát ezennel feloldozta. A Hivatalnak pedig így egy rossz szava sem lehet. A lakást elnézve pedig úgy tűnhet, az üzlete valóban jövedelmező. Ki gondolná, hogy pár, tibeti hangtál megszólaltatásával, és néhány tucat, internetre feltöltött macskás videóval ilyen jól ki lehet egészíteni azt a csekélyke nyugdíjat?
- Mesélj. Magadtól jöttél tán, vagy ideküldtek? – tárja ki az alig egy szobás-egy nappalis, pár négyzetméteres lakás ajtaját. A lány, alig húszas évei közepén, bátortalanul méregeti a boszorkányt. Teljesen hétköznapi jelenség a kis táskájával és szögletes szemüvegével, kit inkább képzelsz valami unalmas, telefonszolgáltatós pult mögé asszisztensként az egyik plázába, mintsem egy ezoterapeuta nappalijába valónak. Persze a legtöbben, akik felkeresik Yuliya szolgáltatásait, nem többek átlag embereknél, akik pár bíztató szóra és komfortra vágynak. Útmutatásra, ha úgy tetszik. Míg azokban az időkben pedig, amikor az erdő mélyén bújt el az emberek elől, a rengetegből kivezető utat mutatta meg, most másfajta krízisekben segít. Kellő ellenszolgáltatás fejében persze.
- Magamtól jöttem, asszonyom. – hangja elcsuklik egy ponton, s kerüli a szemkontaktust is. Helyette félszegen szorongatja azt az apró, virágmintás táskát, amivel érkezett.
- Nem tudom, kihez fordulhatnék. Tudom, hogy maga viszont más, mint a többi. Tudom, hogy ha valaki segíthet, akkor az csakis maga lehet! Azt mondják, csak magához fordulhatok, ha… – keresi a szavakat, hangja azonban elcsuklik. Márványos tekintetét a boszorkányra emeli. – Kérem! Segítsen! – könyörög magának bebocsájtást. Yuliya egy rezignált sóhaj kíséretével utat enged neki a nappali felé.
A kerek, üveg dohányzóasztalt valami horoszkópmintás kendő fedi, a helyiség más pontjain pedig szintén a jellemzően ezoterikus kellélek és díszítőelemek burjánzanak, épp oly gyakorisággal, mint a minden szekrény, polc, és egyéb felületekre kihelyezett szobanövények. Az erdőt hátrahagyta, itt, Fabletownban pedig nem kívánta mondjuk a Central Parkba száműzetni magát. Kompromisszumot kellett kötnie a Hivatallal is, hiszen még sem randalírozhat csirkelábakon forgó kunyhóban a város közepén. Kénytelen volt asszimilálódni a közönséges emberek közé. Ámde amit ők nem tudnak, hogy azok a csirkelábak mélyen az épület alapkövébe ágyazódtak, így biztosítva számára a korlátlan hatalmat. Mindaddig, míg az épületet, de főleg saját, néhány négyzetméteres lakását el nem hagyja. Hála az internet korának pedig, már az is igen ritka, ha egyáltalán ki kell dugnia az orrát saját küszöbén. Legfeljebb akkor, amikor kifizeti a fiút a kedvenc házhozszállítós étterméből, és busásan megjutalmazza borravalóval. Feltéve, ha még melegen hozza az ételt, és még kedves is vele.
- Miben segíthetek? – foglal helyet kedvenc foteljében, amit még a múlt héten rendelt az Ikeából. Kemény harc volt persze felhozatni a legfelső emeletre, szomszédjai nem lehettek elragadtatva attól, hogy gyakorlatilag közlekedni sem lehetett a munkások miatt, mert a „közös néni” már megint vásárolt. Cserébe egy hónapig engedni fogja, hogy a lift is kellőképpen működjön számukra is, és tudják használni, mit akarhatnak még? Az emberi világ valamelyest rákényszerítette arra, hogy felhagyjon hajdani, remete létével, mindez viszont szükségszerű, ha cserébe viszont arra gondol, az a rengeteg költségvetés sokkal könnyebb, ha megosztja a terheket másokkal. Úgy, mint a szemétszállítás, a felújítások, a fűtés meg a vízdíj, karbantartások, s persze a portaszolgálat. Fáradalmait, amit ezek könyvelése okoz, a közvetlenül alatta lakó, ázsiai szomszédja rendszerint azzal jutalmazza, hogy seprűjével felkopog számára, amit általában azzal viszonoz a boszorkány, hogy hajnali kettőkor kezd bele a porszívózásba. Szóval teljes a béke és az idill.
- Tudja… – kezd bele a fiatal lány monológjába, miután helyet foglal egy másik fotelben. A behúzott függönyök miatt talán, de kissé fullasztónak érzi a környezetet, pedig kivételesen valamelyik olcsó füstölő sem ködösíti be a lakást. Az amúgy sem több egy kötelező show elemnél. - …néhány éve elvesztettem valakit. A húgomat, és nagyon hiányzik. Arra gondoltam, maga talán… Hallottam történeteket, hogy…
- Hogy én mi? Beszélni akar vele? – szól közbe Yuliya, a helyeslő, reménykedő tekintet helyett azonban szigorú, határozott pillantással találkozik.
- Nem. – válaszol hűvösen, kezei pedig kinyitják azt az apró, hordhatatlannak tűnő, táskának gúnyolt tárcát. – Ellenben segíthetne megszabadulni ettől. – barnára lakkozott végű ujjai a táskában matatnak, mígnem ki nem vesz belőle egy gyűrött fényképet. Csak egy közönséges fénykép, semmi több, melyen a két testvér egymást vállvetve áll egy hajó fedélzetén, valahol a nyílt tengeren. Talán egy nyaraláskor készülhetett.
- Mióta eltemettük, próbálok nem gondolni rá. Kidobtam és kitöröltem mindent, ami rá emlékeztet, ez a fénykép viszont mindig visszatalál. Felgyújthatom, széttéphetem, de el nem pusztíthatom. Másnap ugyanúgy ott találom az asztalomon. – odaadja a polaroid képet a boszorkánynak, mint aki látni sem bírja. Yuliya megigazítja a kerek okulárét orrán, hogy alaposabban szemügyre vegye a képet, de azon semmi kirívót nem talál. Csak egy közönséges kép, két emberről, két testvérről, akik együtt nyaraltak valahol a tengeren. Az ő szeme azonban többet is lát ebben a lakásban, mint amit egy közönséges halandó, az ő érintése pedig többet is érez, mint azoké, akik nem tudják, hogyan manipulálják a valóság fonalát.
- Különös módja ez a gyásznak. – szemét le sem veszi a képről, miközben belekortyol a teájába. - Botor dolog viszont, hogy démonaid gyászod mögé rejted, leányom. Mit akarsz ennyire elrejteni? – cseverésző hangneme mögé bújik ugyan, de nem leplezi megérzését, melyet hamarosan úgyis tudtára ad majd. Leteszi a csészét a dohányzóasztalra, tölt egy üresbe a teából vendégének, majd az ablakpárkányról leskelődő, fekete macskához lép, kezében azzal a fényképben, melynek eltüntetését kérték tőle. A kuncsaftja ugyan nem láthatja, vagy nem gondolhatja jelentősnek, mikor az asszony egyik ujjával végigsimít valamelyik kedvenc szobanövényén, melynek egyik tüskéje felsérti ujján a bőrt.
- Mindenki gyásza másmilyen. – kevergeti a felkínált teát a fiatal lány. - Akkor dolgozom fel a legjobban, ha nem gondolok rá. Kevésbé érzed a hiányát, ha nincs, mi emlékeztessen. De ez a fénykép… – elhalkul, bár a teához a kevergetésen túl még hozzá se nyúlt.
- Azt mondják, maga viszont segíteni tud. Segített azoknak, akik magához fordultak. Nem érdekel, tényleg szellemeket idézett vagy sem, de mindannyian megnyugodtak. Én sem vágyom másra. Csak békére, nyugalomra. Kérem, könyörgöm, mondja, hogy tud segíteni! – szinte remeg a kezében a csésze, hallani, ahogyan aprókat ütközik a hozzá tartozó tányérkával. Tudhatta volna a vén boszorkány, hogy a másik szettet kellett volna előkészítenie. Hiszen ez a kedvence. Még a végén összetörik itt neki.
- Tudok segíteni. – emeli a beszivárgó napfény felé a fényképet, aminek felszínét kissé megfestette saját, tulajdon vérével, mely nemrégiben kiserkent csontos, vén ujjaiból. A kép azonban megváltozott. Varázslatos módon, de az emberek megmozdultak rajta. Újra és újra lejátszódik egy jelenet, mintha csak élőképre, egy videóra váltottak volna, amit mindig újra elindítanak. A macskára pillantva keskeny ajkai halvány, ám semmi jót magával nem hordozó mosolyra húzódnak. Különleges alkalom az ilyen, mikor valaki nem tiszta szívétől hajtva érkezik hozzá, hanem valami más ösztönözte. Ez esetben talán a félelem és az elkeseredettség.
- Tudok segíteni, és elpusztítom a fényképét. De persze mindennek ára van. – fordul vissza felé, a képet még mindig kezében tartva, s immáron legalább tizedjére nézi végig azt, ahogyan az előtte ülő, fiatal nő a habokba löki testvérét. Hogy mi volt ennek az előzménye? A motiváció? Cselekvésének indoka? Féltékenység, gyűlölet, téboly… bármelyik lehet, de teljesen mindegy is. A nő saját bűntudatának és tettének emlékeztetője ez a fénykép, mely folyton visszatér hozzá. A világ pedig igazságot követel, és talán épp ezért sodorta őt éppen a hírhedt Baba Yaga otthonába. De ezt a fiatal lány még nem tudja.
- Mennyi? – érintetlen csészéjét kapkodva visszarakja az asztalra, s ismét táskanyitás hangját hallani, ahogyan a magával hozott készpénzt keresi. Pedig biztosítéka sincs arra, hogy akit felkeresett, valóban tudná a dolgát. Csak egy öreglány, aki mindenféle horoszkópok elkészítésével egészíti ki nyugdíját. A rengeteg „szakember” közül viszont, akit felkeresett, ő az egyetlen, aki azt mondta, hogy tud segíteni. Benne pedig az a különös érzés támadt, hogy nem fog ebben hazudni. Nem fogja cserbenhagyni kérésével. Nem fogja magára hagyni emlékeivel.
- Tedd el a tárcád, aranyoskám. – a boszorkány az egyik szekrény mellé lép, melyben normális emberek a válogatott, francia boraikat tárolják. Az övé azonban olyan kellékekkel van tele, amit a legkitartóbb vudu praktizáló is megirigyelne. A többi, díszként kirakott holmitól ellentétben ezek azonban jóval valódibbnak, életszagúbbnak, de egyben félelmetesebbnek is tűnnek. Egy igencsak igazinak kinéző koponya mögül előkapar egy apró tégelyt, ami valami rézszínű port tartalmaz, egy fém, de nem vas tálra pedig egy kör alakban kiszórja annak tartalmát, miközben beszél. A fényképet a közepére teszi, s gondoskodik arról, hogy a kuncsaftja ne lássa azon az elváltozást.
- Nem lesz rá szükség. A varázslat másféle áldozatot kíván. Valamit, mely nem evilági, hiszen a tudat, mellyel együtt élsz, a súly, amit magaddal cipelsz, aranyban és dollárban nem mérhető. – valamiféle szárított füveket helyez el a képen, melyek nagyrészt eltakarják a szcenáriót, bár Yuliya gyanítja, az a gyilkosság nem éppen úgy történt, ahogyan azt a képen látni. Nem más ez a kép, mint bűntudatának manifesztációja, egy egyszerű illusztrációja annak, amit a múltban a hozzá forduló nő rejteget.
- Utoljára van esélyed arra, hogy elemeld a képet, kisétálj az ajtón, és együtt élj vele. – óvatosan megemeli két, csontos kezével a tálat, egyik gyűrűje élesen koppan annak alján, majd a dohányzóasztalra teríti azt. A nő azonban hallgat, hallgatásával pedig beleegyezik a kép pusztulásába, s minden következménybe, mely ezzel járhat. Feszülten figyeli a boszorkány arcát, szinte rá se pillant a fényképre, melynek elpusztítását kérte. Kívánsága pedig beteljesül tehát.
Az idegen nyelvű, különös szavakból aligha ért bármit is, csupán abban biztos, hogy valamilyen szláv nyelven van. Nem tart soká, míg – a jelek szerint gyufa, öngyújtó, vagy bármilyen más eszköz használata nélkül – felgyullad előbb a por, ami a fém tálcában körülöleli a démoni fényképet, majd a szárított növények terjesztenek különös, szúró szagot égésükkel, végül pedig a fénykép is hamuvá változik. Bárhogyan is csinálja az öreg, vagy nagyon ért a látványhoz, és remek bűvésztrükkjei vannak, vagy valóban kiváló abban, amit csinál. De a fiatal nőt ez nem is érdekli. Arcizmai elernyednek, mikor azt érzi, hogy biztonságban van, mintha egy hatalmas tehertől szabadulna meg lelke. Nincs többé szüksége a bűntudatra, mely mindeddig éveken át emésztette.
- Köszönöm. Akkor nem találom még egyszer azt a képet reggel az asztalomon? – felágaskodik a fotelből, hiszen már nincs szüksége a boszorkányra tovább. Felesleges továbbá itt időzítenie. Különben is kirázza a hideg ettől a helytől.
- Nem. – feleli neki Yuliya. – Azonban soha többé nem készülhet rólad semmilyen felvétel. Minden kép, mely rólad készül, újra és újra felidézi majd azt a pillanatot, mikor megszabadultál attól, kivel egy vérben osztozol. A téged kísértő bűntudatot elpusztíthattam, az árát azonban Neked kell megfizetni. Távozz otthonomból, nem látok gyilkosokat szívesen! – int egyet kezével, mire a bejárati ajtó kicsapja magát, láthatatlan kezek pedig megragadják vendégét a karjánál, vállánál, derekánál, hajánál és bokájánál, s táskástul együtt rakják ki az alig pár négyzetméteres lakásból, kényszerítik bele a csodával határos módon már használatra kész liftbe, hogy mihamarabb eltávozzon innen. Újabbat int kezével, hogy az ajtó azonnal kulcsra zárja magát, attól pedig igazán nem fél, hogy a gyilkosa majd bárkinek is mesélne majd róla. Ugyan, ki hinne neki?
- Azért igazán elfogadhattad volna a pénzt. – fűzi hozzá mondanivalóját a rövid szőrű fekete macska, mielőtt jelenlegi helyéről átmászna inkább a jóval melegebb és kényelmesebb radiátorra. Bár azt Salem sem tagadhatja, hogy ennél nagyobb büntetést még a Hivatal és a rendőrök sem szabhattak volna ki rá. Hisz olyan világban élünk, ahol a kamerák mindenhol téged figyelnek.