eredeti név: Amalthea csoport: legendák lakhely: New York attitűd: semleges
alcsoport: alakváltó
Kívül, belül
♔ Valaha ő volt az eredendő ártatlanság és a szeplőtelenség megtestesítője. Olyan tiszta teremtés volt, akár a frissen hullott szűz hó. De aztán az emberi test megfertőzte. Most már csak halovány emléke annak a magasztos és érintetlen varázslénynek, aki hajdanán volt. Elfeledte önmagát, és egyúttal elfeledte néhai pompáját, fényét, erejét is – most már csak egy lány a sok közül. Egy különleges lány, aki évszázadok óta nem találja önmagát. Talán nem is keresi már. Csak néha a tükörbe réved, és érthetetlenül áll, nem érti, hogy ki az a vadidegen nő, aki visszabámul rá. Számos képességét elvesztette, viszont számos olyan erényt szerzett, amiket unikornisként talán sosem tapasztal meg. Megváltozott. Egy unikornis roppant büszke természetű, szinte már kevély – puszta lényével alázatot vált ki másokból, de ő maga nem ismeri ezt az érzelmet. És sosem érez megbánást. Bánatot érezhet, de az nem ugyanaz… Furcsa, különös teremtmények; ezt a jellemvonását azóta sem vetkőzte le. Ő az a lány – tudod, a boltból, a szomszédból, vagy akár a televízióból, a kedvenc szereplőd –, aki után mindig összesúgnak az emberek. Egy különc, egy csodabogár; örökös kívülálló. Sehol sincsen otthon, mindenütt idegennek érzi magát, mintha a lelke sosem lelhetne megnyugvásra. Nem csoda, hiszen olyan testbe zárták, amely nem az övé. Ennek dacára azonban (!) a meseföldön maradt társaival ellentétben ez az unikornis igenis képes az alázatra, érez megbánást, és olyan természetfeletti empátiával van megáldva, melyet egyszarvúként sosem élhetett volna meg. Szivacsként szívta magába a külvilág impulzusait, eleinte még csak leutánozta az emberi viselkedést, majd végül elsajátította, s valósággal magáévá tette a lélek rejtelmeit. Most már mindent érez, amit egy átlagos ember csak érezhet, és mindent érez, amit egy unikornis viszont sosem fog. Még a legalantasabb alakokban is csak a jót látja, és hisz benne, hogy mindenki érdemel egy második esélyt. Mi több, ami másokat taszít, őt az vonzza igazán! Módfelett nyitott, barátságos és segítőkész – még akár abban is segít, hogy eltüntessen egy hullát, holott ezzel az alapvető természetének mond ellent. Éppen ezért mondhatni, hogy a kettősség és olykor a kiszámíthatatlanság jellemzi; valószínűleg az emberlét egyik káros következménye, hogy a tudata némileg meghasadt az évtizedek… évszázadok folyamán. Már egyszarvúként is bátran, sokszor vakmerően viselkedett – akkoriban az elvei miatt tette, amelyek mellett a végsőkig képes lett volna kiállni. Napjainkban sem egy nebáncsvirág, ha kell, akkor tűzzel-vassal harcol az igazáért, a szeretteiért, a bajbajutottakért és a túlélésért. Szilaj és félelmet nem ismerő nőszemély, ám olykor-olykor előfordul, hogy elemi erővel lesz rajta úrrá a kétségbeesés, amiért nem találja önmagát. Ez a kettősség az, ami végigkíséri egész életén… ebben a méltatlan emberi testben…
♔ Aranyszőke haj, világoskék szemek, bájos porcelánbaba arc és igéző tekintet. Mintha csak egy tündérmeséből lépett volna elő, szépsége a hercegnőékkel vetekszik – noha a személyisége megsínylette az emberré változás gyötrelmeit, de a külseje és kisugárzása mit sem változott; továbbra is ugyanolyan lehengerlően gyönyörű, akárcsak egyszarvúként volt. Különleges és egyben groteszk ismertetőjegye, hogy a teljes hátát beteríti egy tetoválás, mely egy unikornist ábrázol. Állati alakjában majdnem olyan, mint egy fehér kanca – aki annak idején nem hitt az egyszarvúakban, az csak egy fehér kancát látott maga előtt –, azonban a patái sokkal inkább hasonlítanak egy őz vagy egy szarvas patájára, a homlokából pedig értelemszerűen egy szarv ágaskodik ki, mely mágikus erővel bír.
Egyszer volt...
Boldog tudatlanságban éltem egy elvarázsolt erdő mélyén – védelmezője voltam az ottani állatoknak, de aztán jött egy pillangó, aki mindent elrontott. Azt mondta, hogy én vagyok az utolsó… az utolsó egyszarvú a világon. Be kellett neki bizonyítanom, hogy téved… Nem lehettem én az utolsó! Ugye, nem? Pedig de… Ráadásul az emberek elfeledtek engem. Azt hitték, hogy egy fehér kanca vagyok! ÉN, EGY FEHÉR KANCA! Akik nem hisznek az egyszarvúak létezésében, azok nem is láthatják őket. És az emberek már nagyon régóta nem láttak egyszarvút. Útra keltem hát, hogy megkeressem elfeledett társaimat. De helyettük csak egy öreg boszorkát sodort elém a sors, aki ármánnyal és varázslattal elfogott engem, hogy aztán rácsok mögé zárjon. Fortuna mama különleges lényei – ez állt a cirkuszi kocsikon. Holott az egész csak megtévesztés volt, olcsó bazári trükk – mert minden egyes kocsiban csak egy beteg és öreg állat volt megbűvölve. Még nekem is szarvat kellett varázsolnia a sajátom fölé, hogy az emberek annak láthassanak, ami valójában vagyok. Egyszarvúnak. És volt még ott egy hárpia. Ő igazi volt. Akárcsak én. (…) Végül egy ott dolgozó bűvész segített nekem a szabadulásban. Ő felismert engem, tudta, hogy ki vagyok. Nem tudom, hogy a szükség miatt vagy tényleg a sors keze volt, de a bizalmamba fogadtam. Azt ígérte, hogy segít nekem megtalálni a többi egyszarvút. Fortuna mama szerint a Vörös Bika kapta el a többieket; Haggard király parancsára űzte az összes egyszarvút a tenger habjai közé, és ott tartotta őket, fogságban. Őt kellett felkeresnem. Nem félhettem, és nem rettenhettem meg, hiszen én voltam az utolsó. Ha én nem találom meg őket, akkor ki fogja? De a Vörös Bika hatalmas volt és félelmetes – sosem láttam még nála rettenetesebb lényt. És ahogy szembekerültem vele, egyből üldözőbe vett. Majdnem elkapott. Schmendrick, a bűvész, aki mindvégig segített az utamon, ő változtatott át emberré ekkor. Mert a Bika csak az egyszarvúakat üldözi, az embereket nem. Emberi alakban nem ismerhetett fel, így aztán el tudtunk jutni a királyhoz. De azt senki sem mondta nekem, hogy az emberi test mennyire mérgező… Schmendrick jót akart, tudom, de rosszabbat tett velem, mintha hagyott volna a Vörös Bika által meghalni. Ugyanakkor Haggard király idővel legalább elárulta a titkát, elárulta, hogy a többi egyszarvú ott él a tenger habjai közt. Minden dagálykor előjönnek, hogy látassák magukat, de a Vörös Bika miatt félnek kijönni onnan. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy ismét szembeszálljak vele, főként, hogy a második alkalommal már az emberi test sem védett meg tőle: felismert. De legyőztem. És minden egyszarvú szabad lett. Haggard királysága romba dőlt, én pedig visszanyertem az eredeti alakomat, s ezzel egyidejűleg az elfeledett emlékeimet is. Végre hazatérhettem az erdőbe, hogy tovább védelmezzem, egészen addig, míg egy régi ismerős, egy lidérc rám nem talált, hogy olyan fájdalmat okozzon nekem, amilyen fájdalmat én okoztam neki a Királyság pusztulásával. Újfent emberi testbe kényszerültem, hogy aztán szépen lassan ismét elfeledjem önmagam. Végérvényesen és visszafordíthatatlanul.
KÉPESSÉG: ♔ Gyógyítás: A könnye gyógyító hatással bír, olyannyira, hogy akár még a halálból is képes lehet visszahozni valakit. Persze egy unikornis nem pazarolja csak úgy a könnyeit akárkire… ♔ Kisugárzás: Emberként is van a megjelenésében, a puszta lényében (!) valami különleges és ép ésszel felfoghatatlan, amely alázatot vált ki az emberekből/más legendákból. A közelében még akár a legmegátalkodottabb alakok is romlatlannak és tiszta lelkűnek érezhetik magukat – legalább az első benyomás erejéig. ♔ Kecsesség és akrobatikus mozgás: Mozdulatai emberi alakban is vannak olyan kecsesek és magasztosak, akárcsak egyszarvúként. Az akrobatikát azonban a Földi léte alatt sajátította el. ♔ Alakváltás (később, a játéktéren lesz elsajátítva ez a képesség, Schmendrick, a varázsló közreműködésével)
NEGATÍV KÉPESSÉG: ♔ Amnézia: Egyszarvúként számára ez a női test egy átok; hosszú évtizedek óta mérgezi a lelkét az emberlét, már nem emlékszik önmagára. Fogalma sincs arról, hogy ő valójában egy emberi testbe zárt egyszarvú. Mi több, nem is hisz az unikornisok létezésében, hiszen az csak egy gyermekmese, egy mítosz még a Hazaföldön is! Viszont betegesen vonzódik hozzájuk; álmaiban látja őket, velük együtt vágtat a tenger habjai közt, a szabadság felé.
A Földi lét
Magzatpózba kuporodva gyötrődik a test a nyirkos, sötét sikátor mélyén. Egy árván hagyott, védtelen test – és a csontokig hatoló hideg. Ez a test nem az enyém, nem tartozhat énhozzám, valaki másé ez a kéz, ez a láb, ezek a véráztatta aranyfürtök. Én… én… szabad vagyok. Szabad voltam. Nem emlékszem már rá, hogy hol és mikor, de tudom, hogy a szívem szabad volt – mostanra már csak egy rabláncokra vert bestia; oh, mily’ veszett hévvel dübörög idebent, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Újra és újra ugyanazt a rémálmot látom magam előtt; álmodom még akkor is, amikor ébren vagyok. És sosem ér véget. Kérdés: ha a világegyetem legtisztább lelkű lényét is bemocskolják, akkor vajon mi lesz azután? Örökké megszűnik az ártatlanság. Kékeszöldre és lilára vert női test vergődik a csatornavíz áztatta, retkes macskaköveken, és habár az elmém fáradhatatlanul tagadja, jól tudom, hogy valójában én vagyok ez… ez a szánalmat keltő, nyomorult kis figura… itt, a sikátor mélyén.
Ujjaim fájdalmas lassúsággal tekerednek rá a rúdra, miközben éhes férfitekintetek mustrálják a mozdulataimat. Mind akarnának egy darabot belőlem. Megvillantom a legbájosabb mosolyomat – eladható mosoly, mert szívből jön. Senki se csinálja ezt így, mint én. Viszont én bármikor abbahagyhatom. Csakis addig táncolok, ameddig a kedvem úgy tartja, és egyedül csakis annak, akinek én akarok. A hivatalos beosztásom tehát nem táncosnő; mégis sokan annak hisznek. Nem mintha nem tennék meg mindent annak az érdekében, hogy annak higgyenek… Amerre csak lépek, csillámporos felhőt hagyok magam után. Mint valami cukormázas hercegkisasszony a besavanyodott öregasszonyok között. Szeretnek engem nézni, de mindig hamar lelépek… Hátul van szükség rám. Most is. Mint mindig. - Üssétek le a fejét! – Az ismerős hang, amelyet akár ezer közül is felismernék. És az ismerős mondat, amelyet már megannyiszor hallottam. Szinte már számolni sem érdemes… Furcsán jóleső érzés lesz rajtam úrrá, mely akaratlanul is egy kurta félmosolyt csal az arcomra, pedig utálom, amikor ezt csinálja. (…) Még ki sem nyitom az ajtót, még épphogy csak a küszöbön állok, de máris egy fej gurul a lábaim elé. Az arcomról hirtelen fagy le a mosoly. Utálom, amikor ezt csinálja! Mert a lelke mélyén sokkal több, sokkal jobb ennél…! És mert fáj, hogy én sosem fogok tudni osztozni az örömében; nem okoz számomra boldogságot vagy bárminemű eufórikus érzést az, ha másoknak a fejét szegik. Pedig olykor, amikor felszökik a hold az égen… Amikor a káosz kiteljesedik… Amikor a világ felemészti önmagát… Olyankor néha azt kívánom, hogy bárcsak én is olyan lehetnék, mint ő. Bárcsak jobban hasonlítanék rá, bárcsak ne lenne köztünk ennyi ellentét – egyazon érem két oldala, mégis annyira különböző. Bárcsak együtt nevethetnénk azon, ahogyan ez a fej éppen a lábaim elé gurul. De én nem lehetek olyan, mint ő, mert én, én vagyok. De ki vagyok én? Nem tudom. Egy senki voltam, amikor rám talált a Szívkirálynő… Azóta is különleges viszony fűz hozzá, egy elválaszthatatlan kötelék – még így is, hogy ennyire mások vagyunk. Ő nevet, míg én a legszívesebben csak sírnék, de helyette nagyot nyelek – lenyelem minden undoromat, és a könnyeimet –, majd fapofával megszólalok. - Hozom a felmosót…
Hideg, hideg, jéghideg. Vacogva, reszketve húzom magam alá a lábaimat, ahogy a dermesztő hideg végigszánt a gerincem mentén, s egészen a lényemig hatol. Mintha megszűnnék létezni… Már nem is fázom annyira. Már nem is fáj. Fásultan meredek magam elé, elmém valamiféle katatón állapotba kapcsolt. Nem érzek. Nem érzékelek. És ami a legfontosabb: nem emlékszek. Önmagamra. A múltamra. Arra, hogy honnan jöttem. De még csak arra sem, hogy mit tettek velem… Vagy tettek velem egyáltalán bármit is? (…) Valaki megtalál. Valaki szólongat. Valaki kabátot terít meztelen, mocskos – vér és sár gusztustalan elegye –, meggyalázott testemre. - Ki tette ezt veled? – A hangja ismerős. Mi már találkoztunk, azt hiszem, egy másik életben. Vagy az nem te voltál, idegen? Felém nyúl, mire ösztönből rándul egyet az arcom. Elhúzódnék, de már késő; az arcomon éktelenkedő sebhelyeket vizslatja. - Egy férfi. Vagy kettő. – De az is lehet, hogy hárman voltak? Minden annyira nagyon összefolyik… - Határozottan nem tetszik. Mit szólnál, ha cserébe a fejüket szegnénk? Akkor még nem értettem, hogy mit jelent. - Mutasd… – Ujjbegyeim az idegen nő bőrébe vájnak, és úgy kapaszkodok belé, mintha attól tartanék, hogy ő is csak egy hamis gyönyört ígérő lidérc, egy csalfa látomás, aki egyik pillanatról a másikra tovaillan. Nem akarom, hogy tovaillanjon. Nem akarom, hogy magamra hagyjon, ebben a kietlen nyomornegyedben… magányosan… egyedül… Hagyom, hogy felhúzzon magával. – … mutasd meg nekem! Azóta megértettem.
Finomhangolás
♔ CÉLJAIM ♔
Rá akarok jönni végre, hogy ki vagyok én. Tudat alatt: meg akarok szabadulni ettől a hamis, emberi testtől, amibe gyalázatos módon, az akaratom ellenére kényszerítettek bele.
♔ KAPCSOLATAIM ♔
♔ Molly Grue (régi barát, segítő) ♔ Schmendrick, a varázsló (régi barát, segítő) ♔ Lír herceg (régi szerelem?) ♔ Haggard király (legyőzött ellenség, halott) ♔ Mabruk (Haggard király varázslója, tartózkodási helye ismeretlen) ♔ Hárpia (megmentett nemezis) ♔ Fortuna mama (legyőzött ellenség, a hárpia ölte meg) ♔ A Vörös Bika (Haggard király bikája; a tengerbe űzte az összes egyszarvút, legyőztem ugyan, de az emléke mindmáig kísért) ♔ Szívkirálynő (főnökasszony, bizalmas, szövetséges, barát?)
♔ FELAJÁNLÁSAIM ♔
Ha valaha is öltáncra vágysz, az alvilág mélyén, mint a legékesebb kincset, egy elfeledett gyémántot, engem megtalálsz.
Hát. Amíg nem kezdtem el olvasni az előtörténeted, nem is igazán esett le, hogy mennyire hiányzik egy olyan olvasmány, ami egy kicsit megcincál lelkileg, amit komolyan is lehet venni, amiben a legfőbb konfliktust nem egy külső személy jelenti, hanem valaki saját maga. Nem akartam, de nem is tudtam volna másra figyelni közben. Annak ellenére, hogy nem ismertem az eredeti történetet, nagyon jó leírást adtál az előzményekről, szóval már simán hazudhatom, hogy ismerek mindent, ennek hála pedig a Földi létet is nagyobb átéléssel tudtam olvasni.
Minden ábrázolásod életre kelt, nem csak, hogy magam előtt láttam a földön vergődő testet, de szinte elhittem, hogy velem történik - pedig eskü, nem is vagyok még csak szőke sem, de ez nem is számított. Sokat vártunk rád, de abszolút megérte, nagyon közel kerültél a szívemhez ezzel a koncepcióval, úgyhogy én is köszönöm az élményt, illetve őszintén gratulálok!
Kérlek, ha még nem tetted, akkor foglalj legendát, képességet és avatart is, majd válassz egy, legfeljebb 100 Bűbájpont értékű bűbájt, amivel megkezded a játékot. Schmendricknek meg üzenem, hogy húzzon bele, mert én már nagyon szeretném a játéktéren is látni, ahogy folytatódik/kibontakozódik Odette története.
Kezdőlap
