Az évek folyamán már egészen rutinná váltak ezek a látogatások. Mindennek megvan a maga menete, mint hogy saját magam vezetek el a kórházig és nem veszem igénybe a sofőr segítségét. Ő amúgy is csak arra van, hogy hazavigyen, amikor valahol öntudatlanul vagyok. Rendes fickó, jól megfizetem, hogy rendes legyen egyébként. Az odaúton megállok a virágárusnál, ahol természetesen nem árulnak pipacsokat, mondván azok réti virágok, de "súlyos pénzekért" csak kimennek minden alkalommal a susnyásba és szednek nekem párat. Az egész kimondottan gépies, nem is tudom már, hogy tényleg menni akarok, kötelességtudatból teszem vagy már csak megszokás és nem is tudnék mit kezdeni magammal az elkövetkező két órában, ha nem ezt csinálnám. Ettől persze még rosszabbúl érzem magam a bőrömben persze.
Némi matatást követően a kesztyűtartóban meg is találom a kis fehér tasakot, a zsebemben jobb helye lesz. Ott mindig jobb helye van, amikor eluralkodik rajtam az önutálat. Természetesen a kórház parkolójában a rokkant parkolóba állok. Nem fogok elsétálni a többi parkolóhelyhez, mint a maradék idióta. Ki is teszem a rokkant jelzést, amit internetről vettem, ez az én saját vip helyem. Közelebb állok a kórházhoz, mint némelyik orvos.

Pontosan tudom, hogy melyik kórteremben van a lányom, de az első kanyar a mellékhelyiségbe vezet. A pipacsokat leteszem a mosdóra, én pedig megállok a tükör előtt. Nem nézek ki annyira vészesen, az öltöny segít ebben. Pár tincset a helyükre fésülök a fejem búbján az ujjbegyeimmel. Nem mintha a lányom látna engem, vagy érzékelné, hogy itt vagyok, inkább az ő tiszteletére csinálom csak.
Kisújjammal belenyúlok a kis fehér poros zacskóba, orromhoz emelem a kilapátolt adagot, egy szipp, két szipp, ínybe bedörzsöl. Ez az én fájdalomcsillapítóm. Csillapítja a belső fájdalmakat. Zacskó megy vissza a zsebbe, kezet mosok és a pipacsokkal elhagyom a mellékhelyiséget, hogy megérkezzek a következő és egyben végső állomásomhoz, a kórteremhez.
Nem kopogok, nekem ide nem kell, egyszerűen csak belépek. Egyébként teljesen automatikusan csukom be az ajtót és csak amikor elfordulok tőle veszem észre, hogy a lányomon kívül más is tartózkodik a szobában. Hosszú másodpercekig nem is szólok semmit, csak nézem, ahogy vizsgálgatja a férfi az aranyszobrot.
- Nem fog megmozdulni ha arra vár. Tömör arany. - Jelentem ki unottan, már rég megtanultam nem reménykedni a fehér köpenyesekben. Tekintetem a férfi műkezére siklik, nem mondom, hogy be tudom azonosítani, nem nézek meséket. Az biztos, hogy legenda, erre a szintre embereket nem engednek be. Nálam legfeljebb a fekete kesztyűs kezek, vagy a lányom kórlapja lehet árulkodó. "Kórtörténet: Midas touch"
A vázás egyike felé veszem az irányt végül, kiveszem a leghervadtabb kórót, ami a szemetesben végzi és beleállítom a friss adag virágot.

Csak értőn és némileg érdektelenül hümmentek a megjegyzésére, miszerint a gyógymódot keresi. Amúgy is elvagyok a virágcserével, amit nagy műgonddal el is rendezek a vázában. Nem mintha számítana, akárcsak a megjegyzés. Sokan keresték már azt a bizonyos gyógymódot, az élükön velem aztán elég csak körbenézni, hova jutottunk. Amúgy nem sokkol különösebben, hogy Hook-nak hívják a névtábla alapján. Láttunk már furcsa dolgokat Fabletown-ban, mint a Hófehér nőt a polgármester helyettesi székben, az ő fönökéről nem is beszélve.
A másikra pillantok, amikor ismét megszólal, de nem úgy fest, mintha túl sok figyelmet áldoznék a szavainak, tekintetem át is kúszik az ablakra és megindulok felé elsétálva a lányom aranyszobra és Hook mellett. Természetesen ettől függetlenül mindent hallok.
Nem én vagyok a legjobb emberismerő a világon, így nem feltétlenül tudom megmondani, hogy a beszélő mennyire is érez együtt velem, vagy mennyire hajt a szimpátiámra és arra, hogy egy kicsit finanszírozzam. Persze egyik opciót sem vetem el, de őszintén szólva nem nagyon hatnak rám a szavai. Többek között azért sem, mert nem miatta jöttem. Ha olyan emberekkel akarnék beszélgetni, akik okosnak hiszik magukat, akkor a politikai pályán maradtam volna. Már ha az uralkodás politikai pályának nevezhető, de dettó úgy beszél, mint a tenyérbemászó tanácsadóim annak idején.
Én pedig kitárom az ablakot, továbbra is háttal neki, így nem láthatja, ahogy előkerül a cigarettás dobozom, kipöckölök belőle egy szálat és a dobozt a számhoz emelve ajkaimmal kihúzom a választott koporsószeget. Csak ezt követően fordulok vissza hozzá.
- Először is... felejtsük el az urazást, meg a Mr Goldmant. - Kezdek bele a mondanómba, csak addig tartok egy kis szünetet, amíg meggyújtom a cigarettám végét, háttal az ablakpárkánynak dőlve. Valóban, nem ez az első eset, hogy itt cigizek, fizetek eleget a privát kórteremért, hogy ezt megengedhessem magamnak. Ujjaim között tartva a cigarettát tekintek rá ismét.
- Jon. Én meg nem foglak Dr. Hookozni, mert az paradoxon. A paradoxonok összezavarnak. Nem érdekel a kollégáid véleménye sem, sem az, hogy mikor miben hibáztak. Azt akarom, hogy gyere ide mellém, tedd félre, amit ki tudja hol tanultál és nézz rá... Mit látsz? - Nem tudom hova igyekszem ezzel a gondolattal, de időnként olyan bölcsnek érzem magam, hogy majd csak kinövi magát. Így első blikkre nem gonodolom Hook-ot hülyének, de láttam épp elég színjátékot, meg mázat, hogy az teljesen hidegen hagyjon. Aztán persze fent tartom a vélemányem megváltoztatásának jogát. Közben pedig füst kifúj.

Valószínűleg két teljesen különböző ember lehetünk Hook-kal, tekintve, hogy én keserű, kényelmetlen, negatív és érdektelen vagyok. Gyakran a társaságom is hasonló leírást kap. Az optimizmus bosszant, valószínűleg azért mert nem értem. Most komolyan, többszáz éve itt vagyok, már azzal is nehéz volt annak idején megbírkózni, hogy egyik pillanatban király vagyok egy legendás világban, aztán itt találom magam, ahol bújkálnom kell. Hát még a farm, ahol napi szinten kellett féltenem az életemet. Ha bárki azt mondja, hogy nézzem valaminek a jó oldalát a dolgoknak, vagy az életnek van értéke, akkor esküszöm lekerül a kesztyű. Mondhatjuk, hogy állandó depresszióban vagyok és hanyagolok vele pszichiáterhez menni, de ez már csak az én magánügyem. Megjátszani, hogy az élet szép és tele van lehetőséggel viszont nem fogom.
- Mutass egyet. - Vonom fel szemöldökeimet megjátszott meglepettséggel. Természetesen úgy értem, hogy lovagot. Én nem ismerek egyet sem, sőt mi több, meg vagyok róla győződve, hogy lovagok csak a mesékben vannak. Ha valaki csak szemezget a tetszetős archetípusok erényeiből, az még nem tesz senkit azzá. Ez alapján én is lehetek lovag, király, úriember, őrült, seggfej...stb...
Nem nagyon tetszik egyébként ahová ez a beszélgetés tart. Filozofálással nincs bajom, de ha azt mondják nincs igazam valamiben, akkor aztán végképp nem tudok tenni semmit azzal. Mármint... én nem fogok nekiállni vitázni, mert összességében teljesen hidegen hagy kinek van igaza. Ebben a világban senki sem kap érmet, jutalmat vagy fele királyságot azért, mert mondjuk kitartó, vagy igazat beszél, szóval felesleges is energiát pazarolni az én meglátásom szerint.
- Kalóz... orvos? Nem...? - Mindkét kezem némileg felemelem magam előtt imitálva egy két karú mérleg két felét. Csak én vagyok, aki látja az ellentétet ebben? Ha igen, akkor ez így marad, ez csak egy kósza kísérlet rávilágítani az ellentétre, ha nem hajlandó meglátni, akkor nem fogok ezen rugózni hosszabb távon. Inkább tovább szívok még egyet a cigarettából miközben tekintetem némileg elkalandozik a lányom felé. Hook eközben mellém sétál és betársul az ablakpárkánynál, amire különösebben nem reagálok tekintve, hogy én mondtam neki, hogy így tegyen. Az se jut eszembe, hogy megkínáljam, mindenki meg tudja venni a saját cigijét, aki dohányozni akar.
A válaszát csendben, kissé lehorgasztott fejjel hallgatom, de arcomra kiül a gondolkozó kifejezés, bár nehéz lenne megmondani, hogy mit gondolok a hallottakról. Igazából én sem tudom, hogy mit gondoljak. Kissé ködös tekintettel nézek rá, ugyebár mellettem van, így jóval közelebbről, mint eddig. Némi értetlenség is vegyül a kifejezésembe.
- Te furcsa vagy. Nem is tudnám megmondani melyikünk van jobban elcseszve. - És ezt a gondolatot nem is folytatom. Ha szeretné hallani, miért mondom, akkor tud kérdezni. Annyira nem szeretem hallani a hangom, hogy én itt most nekiálljak a kifejteni a világszemléletem magamtól.

Ha bele akar menni a filozófiájába a dolgoknak és le akar gyűrni szócsatában, akkor bizony szükségem lenne valami alkoholra is, hogy rendesen belemenjek. Az a gond, hogy így túlságosan pehelysúlyú ellenfél vagyok tekintve, hogy engem teljesen hidegen hagy, hogy a végén kinek van igaza miben. De jól csavarja a szabakat, ha nem lennék egy kicsit lezsibbadva, akkor könnyen lehet, hogy már-már idegesítene, de jelenleg nem veszem észre, hogy ugyanazt a kérdéskört járjuk körbe. Csak élvezem a cigimet, az ablakom befúvó szellőt és meglepő módon a társaságot. Ez azért is meglepő, mert általában a látogatásaim magányosak, kicsit megkönnyezem a régi hibáimat, aztán visszamegyek újakat elkövetni, de most kimondottan elvagyok a műsorváltozással.
- Te hogy használtad? - Válaszolok kérdésre kérdéssel, mert szerintem az övének aligha van létjogosultsága. Ő ejtette ki először a száján, én csak azóta rugózok rajta. Meg vagyok róla győződve, hogy valamilyen szinten mindketten távol állunk a morális lovagiasságtól és csak ezt akarom kihúzni belőle. Lehúzni valakit a saját nyomorult szintedre mindig valamilyen szinten jól esik. Kevésbé érződik magányosnak a lét.
- Őszintén...? Halvány fogalmam sincs. - Épp csak súgom, ami ad egy fajta extra nyomatékot az egésznek, mintha egyszerre azt is mondanám, hogy "de nem is érdekel." - De elnézésedet kérem, ha megsértettem az érzéseidet. - Teszem hozzá még mielőtt egy újabbat szívnék a cigarettámból. Érezhetően nem egy őszinte bocsánatkérésről beszélünk, csak nem akarom elijeszteni a társaságom azzal, hogy bunkó vagyok. A bunkóságot megtartom a félkegyelműeknek és azoknak, akik csuklóból idegesítenek. Persze alapjáraton így sem vagyok a legkedvesebb, de igazából van az a pénz, hogy sekihez sem kell kedvesnek lenni. Én már csak tudom.
Kicsit belevakarok a hajamba, ezzel némileg összekuszálva a szálakat, amíg hallgatom. Nem tudom, erre mit mondhatnék. Igaz. Meg nem is. Én nem érzem magam teljesen normálisnak.
- Tudod... néha, amikor jövök látogatni, felállok erre az ablakpárkányra és csak nézek lefelé, azon tűnődve, hogy a zuhanás vajon kitörölne-e a legendák közül. - Tényközlés és ennél több érzelem nem is vegyül bele. Tényleg szoktam ezt csinálni és bár akkor sokkal több kokain vagy alkohol van bennem, de mindig emlékszem utána és mindig átkozom, hogy nem tettem meg. - Szerintem akkor kettőnk közül csak te vagy normális. - Teszem hozzá, ahogy ránézek a mellettem lévőre kissé felvont szemöldökkel és egy leheletnyi mosollyal. Nem érzem egyébként belsőségesnek az információt, mindenki, aki ismert a farmról tudja, hogy próbáltam már öngyilkos lenni, megvan bennem a tendencia és ezt nem tagadom.