Unottan lökdöstem a pohár alján fuldokló olajbogyót a fogpiszkálómmal, majd valami letargikus sóhajszerűség közepette végül ledöftem, egy ideig elgondolkodva néztem, majd végül megettem.
Úgy egyébként olyasmin gondolkodtam, hogy a mi a picsáért fáradoztam valaha is azzal (az elmúlt száz évben legalábbis vagy tizennégy ilyen alkalom volt, de ki számolja?), hogy ennek a szerencsétlennek karácsonyra karórát szerezzek, ha minden jel arra utal, hogy úgysem használja őket. Vagy mondjuk direkt késik, miért is ne?
Jó, oké, elismerem, hogy nem feltétlenül voltak a legszebb órák, de… hát nem tudom, attól még biztos nem lenne annyira durva dolog hébe-hóba rájuk pillantani. Csak úgy futólag. Nem? Úgy értem, én is képes voltam időben ideérni. Én. Időben. Érkezni. Ez nem az a három szó, amit csak úgy bele szoktam pakolni egy mondatba, és erre ---- hát, látod, mi van, nem?
Várok.
Nem mintha feltétlenül rossz dolog lenne a Pink Panther-ben várakozni, már, ha egyszer megbarátkozol (vagy helyből plátói szerelembe esel) a rózsaszín neonfényekből, tükrökből, bődületes mennyiségű strasszból és ezüst vagy arany színűre festett műanyagból összetákolt, a maga módján igen csak hangulatos miliővel, akkor tényleg élményszámba megy minden itt eltöltött másodperc. Jópofa a társaság, akik elismerik az ember megfelelő nyakkendő választását (és amennyi időt erre szoktam áldozni, azután ez az elismerés, tudod, még jól is esik), plusz az egész átkozott városban itt kapni a legjobb Martinit, ami mondjuk minden más érvnél fontosabb.
Oké, mondjuk Hook sosem tűnt martinis fazonnak. Lehet, hogy emiatt késik?
- Elnézést, Uram, hozhatok még egyet? – pontosan negyed óránként mindig érkezik egy pincér a VIP sarokba, hogy meggyőződjön arról, hogy minden rendben van. Nem mintha egy ilyen hely alapvetően rá lenne szorulva arra, hogy VIP sarka legyen, de… hát, mondjuk úgy, hogy szépen mosolyogtam, és kaptam egy sajátot. Mert, tudod, én tényleg szeretek mindenkit, aki itt megfordul. De sokkal jobban szeretem távolról szeretni őket.
- Ezt még mindig rohadt fölösleges kérdezgetned. – Mondtam valami egészen unott szomorúsággal a hangomban. – Ha látod, hogy üres a pohár, egyszerűen csak hozz egy másikat. Nem kell a petting.
- Igenis, Uram. Egy pillanat az egész. – Elvette a poharat. Elindult. Pár lépés után visszafordult. – Öhm, Uram…
- Hm?
- Megjött Dr. Hook.
- És ezt miért is mondod nekem?
- Azt mondta, hogy szóljak, ha megérkezik.
- Nem, én azt mondtam, vezesd ide, ha megjön. – A francokat mondtam ezt. – Martini. Hook. Megbirkózol azzal, hogy mindkettőt idehozd? Ha nem menne egyszerre, kérlek, a Martinivel kezd.

Aztán meg jött néhány roppant kínos másodperc, mikor aztán se társaság, se ital, csak valami roppant kínos magány volt körülöttem, amit, felteszem, jobbára azok érezhetnek át, akiket hagytak már magukra az igazgatói iroda előtt, valami szörnyű dorgálásra várva. Illetve nem, nem is hasonlít erre, legfeljebb a helyzet abszolút tanácstalanságában. Tudod, hogy valami szar jön, tudod, hogy ösztönszerűen futnod kéne előle (teljes sebességgel, míg az izmokban a vér savvá nem válik, és aztán annál is tovább), ahogy azt is tudod, hogy nem menekülhetsz csak úgy el előle. (Ja, meg amúgy kinek van kedve megmozdulni?)
Jó, nem mintha valaha is lettem volna iskolás.
Vagy legalábbis nem pont úgy, hogy aztán valaha irodák előtt, behúzott herékkel meg szapora pulzussal várakozzak, de közel végtelen idővel, kellő empátiával és épp csak egy morzsányi kreativitással azért csak-csak el lehet képzelni, hogy ez milyen. Mármint… érted, nem?
Oké, oké, oké, oké, nem mintha Hook társasága ilyen rettentően szar dolog lett volna. Nem mintha észveszejtő erővel próbálnám elkerülni a vele való bárminemű találkozást (végül is, nézd csak mióta várok itt rá, megtehetném, hogy fogom magam és kisétálok innen, megtehetném, hogy rávegyem a pincért, hogy ne hozza ide, bármit megtehetnék), inkább arról van szó, hogy bármennyire is igyekszem túlromantizálni a kettőnk kapcsolatát (Természetesen baráti alapon, a fenébe, mi a baj veled? Mi? Nem, ez nem is igazán melegbár, te szent… na mindegy.), alapvetően nem ér nekem sokkal többet Hook, mint a kisujjkörmöm alá szorult kosz. Mármint, lássuk be, ebben a helyzetben bárkivel ki lehetne cserélni őt (igen, akár a semmivel is, ha eleget iszom), az egyetlen érv, ami amellett szól, hogy ezt ne tegyem meg, hogy Hook bárkinél egyébként még egy fokkal szórakoztatóbb. Egyébként világi szar alak, egyébként minden viccét hallottam már, egyébként zavar, hogy folyton beszól a Martinimra, és lehet, hogy minden csalódottságom ellenére a lelkem mélyén boldog lennék, ha nem jelenne meg, de… hát, tudod, afféle függőség húz. A várakozás függősége, egészen addig a pontig, míg meg nem jelenik az asztalnál. Akkor aztán időszerűnek tűnik újra gondolni, hogy picsáért is akartam ennyire, hogy megérkezzen. (Mégis, mégis, mégis csak el kellett volna inkább futni. Nem?)
- Hát, a gyorsaság nem mindig előny. – Sóhajtottam egész letargikus színen. Főleg azért, mert az órájára nézett, ami ad1.) nem az volt, amit régen még tőlem kapott; ad2.) ha nála volt, miért nem volt egy kicsit pontosabb; ad3.) azért valahol szép, hogy ennyi idő után végre megbarátkozott az órákkal, hát… a történtek után ugye nem lenne szép emiatt froclizni. – Meg fog jönni, csigavér. – Valójában amúgy bosszantott, hogy előbb ért ide Hook, mint az italom. De, szerintem már meséltem arról, hogy mennyire nem szeretek várni. – Tényleg kell még ok az ivásra? – csóváltam a fejem. – Jó, oké, mondjuk azt, hogy azért iszok, mert itt vagy. Egyszer láttalak józanon. Emlékszel? Izé… mikor is volt? Na, mindegy, szóval nem hiányzik. – Valóban a pincér érkezett. Csak most egy másik pincér. Valamivel jobb volt. Lerakta az italt, aztán meg nem mondott semmit, csak eltűnt. – Igen? – néztem rá. - Ki fasz volt az?